Péntek, 2017 November 24, 4:42:38Nyitólap | Regisztráció | Belépés

Honlap-menü

Belépés

A fejezet kategóriái

Cikkeim [46]

Keresés

Körkérdésünk

Értékeld honlapomat
Összes válasz: 4

Mini-chat

Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Cikkek katalógusa
Nyitólap » Cikkek » Cikkeim

Buddhista bonmot-k

1. KI AZ?

Egy ifjú kopogtatott egyszer a kedvese ajtaján.

– Ki az? – kérdezte a lány.

– Én vagyok – felelte az ifjú.

– Menj el! Ez a ház nem bír el téged és engem.

Az ifjú visszavonult a pusztába. Hosszú időn át imádkozott és meditált kedvese szavain. Végül visszatért, és ismét kopogtatott az ajtón.

– Ki az? – kérdezte ismét a lány.

– Te vagy – hangzott a felelet.

Az ajtó azon nyomban kitárult.


2. 

36 évi csend

Egy becsvágyó szerzetes szeretett volna találni magának egy gurut. Elment hát egy kolostorba, ahol is a tanítója azt mondta neki:

– Itt maradhatsz, de van egy fontos szabályunk: minden tanítvány betartja a hallgatási fogadalmat. Te is csak tizenkét év múlva szólalhatsz meg.

Tizenkét évi csendes meditáció után elérkezett a nap, amikor a tanítvány elmondhatott egy dolgot vagy feltehetett egy kérdést. Ő ezt mondta:

– Túl kemény az ágy.

Újabb tizenkét év kemény hallgatás következett, amikor is újra lehetősége nyílott beszélni. Ekkor így szólt:

– Nem jó az étel.

Ismét tizenkét év kemény munka következett, s megint szólhatott. Íme a szavai 36 évi gyakorlás után:

– Abbahagyom.

A guruja azonmód válaszolt neki:

– Jól van hát, hisz úgysem csinálsz egyebet, mint panaszkodsz.

3.

A másik oldal

Egy nap egy fiatal buddhista épp hazafelé tartott, amikor elérkezett egy széles folyó partjához. Tanácstalanul bámulta a lomhán hömpölygő hatalmas folyót, és órákon át azon töprengett, hogyan lehetne átjutni egy ilyen széles akadályon. Már épp feladni készült a szándékát, hogy folytatja az útját hazafelé, amikor meglátott egy neves tanítót a folyó túlpartján. A fiatal buddhista átkiált a tanítónak:

– Ó bölcsek bölcse, meg tudnád mondani, hogyan juthatnék át e folyó túlsó partjára?

A tanító eltűnődik egy pillanatra, végignéz a folyón, és visszakiált:

– De fiam, hát épp ott vagy.

4.

A mennyország kapui

Egyszer egy Nobushige nevű katona meglátogatta Hakuint és azt kérdezte tőle:

– Tényleg létezik a pokol és a mennyország?

– Ki vagy te? – kérdezte Hakuin.

– Én egy szamuráj vagyok. – válaszolta a harcos.

– Te, szamuráj?!… – kiáltotta Hakuin. – Aztán miféle uralkodó akarna egy ilyen őrt, mint te? Az arcod olyan, mint egy koldusé.

Nobushige olyan dühbe gurult, hogy kezdte előhúzni a kardját, de Hakuin csak folytatta:

– Úgy, szóval van egy kardod is? A te fegyvered valószínűleg túl életlen ahhoz, hogy levágd a fejem.

Ám miközben Nobushige húzta elő a kardját, Hakuinnak volt még egy megjegyzése:

– Itt nyílnak a pokol kapui.

E szavak nyomán, a szamuráj megérezte a mester önfegyelmét, letette a kardot és meghajolt.

– A mennyország kapui meg itt – mondta még a mester.

5.

A rózsa illata

Lao-ce tanítványai egyszer elmélyülten vitáztak tanítójuk egyik szállóigévé vált mondásáról, amely a következőképpen hangzott: „Akik tudják, nem mondják, akik mondják, nem tudják.”

Végül amikor a mester belépett, megkérdezték tőle, hogy ez a mondata pontosan mit is jelent. A tanító így válaszolt nekik:

– Melyikőtök ismeri a rózsa illatát?

Mindannyian ismerték.

– Akkor most fejezzétek ki a rózsa illatát szavakkal!

Mindannyian hallgattak.

6.

A szenvedés oka

Egyszer a tanítványok egy csoportjában heves vita folyt arról, hogy mi az emberi szenvedés oka. Volt, aki azt mondta, a szenvedés az én-központúságból fakad, mások azt állították, hogy a káprázatból, míg megint mások abban vélték megtalálni okát, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a valódit a nem-valóditól.

Amikor megkérdezték mesterüket, ő azt mondta nekik:

– Az ember minden szenvedése abból származik, hogy képtelen egyedül lenni és nyugodtan üldögélni.

7. 

A természet szépsége

Egyszer egy papra bízták a kert gondozását egy híres zen templomban. Azért kapta épp ő ezt a munkát, mert szerette a virágokat, a bokrokat és a fákat. A templom mellett volt egy másik, kisebb templom, ahol egy nagyon öreg zen mester lakott.

Egy nap, amikor a pap fontos embereket várt vendégségbe, szokatlanul nagy gondot fordított a kert ápolására. Kihúzkodta a gyomokat, lemetszette a bokrokat, megtisztította a mohafoltokat, de a legtöbb időt azzal töltötte, hogy kínos pedantériával összegereblyézte és halmokba rendezte az összes elszáradt őszi falevelet. Miközben ezzel foglalatoskodott, a templomokat elválasztó fal túloldaláról az öreg mester érdeklődéssel figyelte őt.

Munkája végeztével a pap hátralépett, hogy megcsodálja a látványt.

– Hát nem gyönyörű? – kiáltotta oda az öreg mesternek.

– Nem rossz, nem rossz. – mondta az öreg. De valami hiányzik. Segítsen át ezen a falon, és mindjárt rendbehozom magának a dolgot.

Némi tétovázás után a pap megfogta az öreget, átemelte a falon és letette. Az öreg mester komótosan odasétált egy csaknem a kert közepén álló fához, megragadta a törzsénél fogva és megrázta. Falevelek záporoztak az egész kertre.

– Nna, ezzel megvolnánk – mondta az öregember. Most már visszasegíthet a falon.

8.

Az élet értelme

Az öreg zen mesternek közeleg a halála. Amint éppen fekszik az ágyában, megfáradtan ugyan, de elégedetten, tanítványai a szobája elé gyűlnek. Aggodalmaskodnak, hogy mesterük, jaj, dolga végezetlenül távozik. Oly sok kérdést vetett fel és hagyott megválaszolatlanul, hogy a tanítványai arra az elhatározásra jutnak, elküldik az öreg mesterhez maguk közül a legidősebbet, aki úgyis a legrégebb óta tanul mesterüknél: kérdezze meg utoljára, mi az élet értelme.

A tanítvány belép az elsötétített szobába, és lassan letérdel az idős ember mellé.
– Kedves mester… – kezd hozzá. – A tanítványok csodálattal adóznak… Oly hosszú és békés életet éltél, szeretnék, ha továbbadnád utolsó gondolataidat arról, hogy mi az élet értelme.

Az öreg mester egy kis ideig hallgat, majd titokzatosan suttogva megszólal, de oly halkan, hogy tanítványának fölé kell hajolnia, hogy hallhassa:

– Mondd meg nekik, hogy az élet olyan, mint egy folyó.

A tanítvány bólint, és azzal feláll.

A tanítványok egy álló napig tanakodnak az öreg mester bölcs szavain, s mindegyre próbálják megfejteni a varázslatos mondatot, hasztalan. A következő nap reggelén úgy határoznak, hogy a legidősebb tanítványnak vissza kell mennie a mesterükhöz, tisztázni a kérdést.

A tanítvány újra belép az elsötétített szobába, megint letérdepel mestere mellé, és suttogva megszólal:

– Újból meg kell kérdeznem… A tanítványok előtt nem világos, mit jelent az, hogy "Az élet olyan, mint egy folyó"?

Az idős mester ki sem nyitja a szemeit, gyengén lélegez, és hosszú ideig csak hallgat. Végül megszólal, ám ez alkalommal oly halkan, hogy a tanítványnak közvetlenül a mester szája elé kell tartania a fülét, hogy hallja, amit mond. Ő pedig a következőket mondja:

– Jó, akkor mondd azt nekik, hogy az élet NEM olyan, mint egy folyó.

9.

Az út

Egy ember megkérdezi Wei K’uan-t, a zen mestert:

– Hol van az út?

– Épp az orrod előtt.

– De miért nem látom?

– Azért nem látod, mert van éned.

– Á, szóval azért nem látom, mert van énem. Mester, te láttad már?

– A „te” az „én” mellett még messzebb visz attól, hogy meglásd.

– Ha nincs se te, se én, azért még látható az az út?

– Ha nincs se te, se én, akkor ki akarja látni?

10.

Mennyi ideig tart a megvilágosodás

Egy fiatal és komoly tanítvány a tanítója elé járult, és megkérdezte tőle:

– Ha nagyon eltökélten és szorgalmasan fáradozom rajta, mennyi ideig fog tartani a tudatom megszelidítése?

A tanító elgondolkodott egy pillanatig, aztán azt mondta:

– Tíz évig.

A tanítvány erre így szólt:

– Tíz év?!… Mi lenne, ha minden erőmet latba vetve, teljesen a megvilágosodásnak szentelném magam? Akkor mennyi ideig tartana?

A tanító erre elmosolyodott, és azt mondta:

– Húsz évig.

– Húsz év?! – ismételte a tanítvány. De ha mondjuk, megnégyszerezném az erőfeszítéseimet, akkor mennyi időt venne igénybe?

A tanító minden habozás nélkül azt válaszolta:

– Negyven évet.

– De hát hogy van ez? – kérdezte a csalódott tanítvány. Minden alkalommal, amikor azt mondom, hogy elszántabban dolgoznék a megvilágosodásért, azt mondod, hogy hosszabb ideig fog tartani. Miért?

– Azért – mondta a tanító, mert amikor egyik szemeddel a cél felé kacsingatsz, akkor már csak fél szemmel figyelsz az ösvényre.

11.

Úgy tanítsunk, ahogyan élünk

Egy anya a bölcs jógi elé járult kisfiával:

– Kérlek, szoktasd le a fiamat a sok édességrõl. Hiába intem mértékletességre, semmi eredménye sincs.
A jógi szeretettel ránézett a kisfiúra, s így szólt:
– Gyertek vissza egy hónap múlva, akkor tudok segíteni.
A megadott idõben újra ott volt az asszony gyermekével. A mester ölébe ültette a fiúcskát, és így szólt:
– Gyermekem, a falánkság mindig kellemetlen következményekkel jár. Legyél te az úr, ne az érzékeid!
Azzal útjukra akarta bocsátani õket, ám az anya álmélkodva fordult hozzá:
– Óh, bölcs férfiú, miért nem mondtad ezt már elõzõ alkalommal is, miért kellett ennyit várnunk?
– Jóasszony – felelte erre a jógi -, akkor még nem tudtam volna meggyõzõen mondani, mert én is az édességek rabja voltam. Kellett egy kis idõ, amíg leszoktam róluk.

12.

Mire jó a szőlő?

Egy napon a helyi kolostor ajtaján erősen kopogtattak: egy helybéli földműves volt az. Amikor a kapuőrző szerzetes kinyitotta az ajtót, a földműves a kezébe nyomott egy fürt ropogós, mézédes szőlőt.

– Hódolat a Magasztosnak! Van egy szőlőskertem, ez az idei legjobb termésemből való. Felajánlásként hoztam.

– Köszönjük, azonnal beviszem az apátnak, nagyon fog neki örülni!

– De kérem, én ezt Önnek szántam!

– Nekem?! – ámult el a szerzetes, de a következő pillanatban elvörösödött, mert úgy gondolta, nem érdemel meg ilyen finom ajándékot a természettől.

– Igen-igen, bizony Önnek. Bármikor kopogtatok, Ön mindig kinyitja az ajtót. Amikor segítségre volt szükségem, mert aszály sújtotta a termésemet, Ön minden nap kisegített egy kis élelemmel és innivalóval. Ez a szőlőfürt a Buddhák ajándéka: a szőlőtőkét, amelyről származik, szívmeleg nap sütötte, miközben szivárványos és illatos vízcseppek öntözték, attól lett ilyen csodás. Azt kívánom, hogy Ön is részesüljön az áldásában!

Miután a földműves elment, a szerzetes fogta a szőlőfürtöt és órák hosszat csak gyönyörködött benne; a leggyönyörűbb szőlőfürt volt, amit valaha is látott. Úgy döntött, hogy az ajándékot mégiscsak az apátnak adja, aki mindig bölcs szavakkal bíztatta őt.

Az apátnak igen kedvére volt a pompás gyümölcs, de aztán eszébe jutott, hogy az egyik szerzetes beteg, és azt gondolta: „Ennek a beteg testvérnek adom a szőlőt, ki tudja, talán egy kis örömöt hoz az életébe.”

Így is lett, ám a szőlőfürt nem maradt sokáig a betegágy mellett, mert a gyengélkedő szerzetesnek eszébe jutott a szakács: „Oly régóta gondoskodik rólam, mindig a legjobb falatokat hozza nekem. Biztosan örülni fog ennek a szőlőnek.”

Így amikor a szakács felbukkant az ebéddel, a beteg szerzetes nekiajándékozta a fürtöt a következő szavakkal:

– Tessék, ez a tiéd. Tudom, hogy nagyra értékeled a természet ajándékait, értő tekinteted látja, mit ér ez a gyümölcs.

A szakács elképedt a ragyogó lédús szőlőn, még a segédjének is megmutatta. Azt gondolta magában, hogy olyan szép ez a fürt, biztosan örömet okozna vele az oltár körüli teendőket ellátó öreg szerzetesnek. Régóta élt ott az öreg velük, hosszú évek alatt sok szerzetes gyakorlási útját egyengette, s nagy tiszteletnek örvendett. Ő ér fel a leginkább a természet e remekéhez.

Az öreg szerzetes sem tartotta meg azonban magának a szőlőt, hanem a legifjabb brahmacsárinak ajándékozta, hogy felnyissa szemét az élet legapróbb dolgaiban is meglelhető mérhetetlen örömre.

Az újoncot boldogság töltötte el; mélyen átérezte az öreg szerzetes ajándékának értékét, ráadásul még sosem látott ilyen szép szőlőt. Ekkor eszébe jutott, mennyi mindent kapott már eddig ettől a közösségtől, s visszaemlékezett az ideérkeztére, amikor a kapuőr beengedte őt a kolostorba, mintegy új életének első gesztusaként.

Így még sötétedés előtt kivitte a kapuőrnek a szőlőt:

– Itt van ez a kis szőlő, fogyaszd élvezettel! Ha eszel belőle, az éjszaka hamarabb elszalad, meglásd!

13.

Bubba

Egy idős ember egyedül élt Idaho-ban. Fel akarta ásni a kertjét, hogy krumplit ültessen, de túl nehéz munkának bizonyult számára. Az egyetlen fia Bubba, aki segíteni szokott neki, börtönben ült. Az öregember leült és megírta neki problémáját.

„Kedves Bubba!

Sajnos elég rosszul érzem magam, mert úgy néz ki, nem tudom felásni a krumplinak a kertet az idén. Már öregszem és ez már nekem túl nehéz. Bárcsak itt lennél, akkor nem lenne semmi baj, mert tudom, hogy megcsinálnád helyettem.

Csókol: Apád.”

Pár nappal később levelet kapott a fiától:

„Kedves Apa!

Nehogy felásd a kertet, oda rejtettem a hullákat!

Bubba.”

A következő nap reggelén egy csapat FBI ügynök jelent meg rendőrökkel a helyszínen és feltúrták az egész kertet. Mivel nem találtak semmit, bocsánatot kértek az öregtől és elmentek. Az öreg még aznap kapott egy újabb levelet a fiától.

„Kedves Apa!

A jelenlegi körülmények között ennyit tudtam segíteni. Menj és ültesd el a krumplit.

Bubba.”

14.

Elfogadás

A tanító távollétében egy öreg néni takarított a házában. A tanító legkedvesebb vázáját fényesítette éppen, amikor az kicsúszott a kezéből és ezernyi darabra tört a padlón. Ebben a pillanatban tért vissza a mester. A nénike bocsánatért esedezve, rémülten pillantott rá.

– Sose bánja azt a régi vázát, kedvesem! Azért kaptam, hogy örömöt szerezzen, nem azért, hogy bánatot!

15.

Értékesebb, mint egy drágakő

Egy bölcs asszony, amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral.

Az éhes utas meglátta a drágakövet az asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ. A vándor örvendezve jószerencséjén továbbállt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie. Ám néhány nappal később a vándor visszatért az asszonyhoz, és visszaadta neki a követ.

– Gondolkoztam… – szólalt meg. – Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ.

Kategória: Cikkeim | Hozzáadta: sugar_celia (2011 Április 03) | Szerző: Vidám dharma
Megtekintések száma: 254 | Hozzászólások: 2 | Tag-ek(kulcsszavak): bölcs mondások, dharma, humor, tanítás | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 1
1  
I'm so sorry to hear that the editing prsecos has triggered the reruns of those negative tapes! It's got to be especially tricky to accept feedback when the project is a memoir, and about something so close to your core. I like editing, but I don't envy you the job of writing a project of that size! Writing anything besides a story or journal entry stresses me out You are a courageous and brave woman, who is also a compelling storyteller. Editing just refines the product so, if you get crappy reviews on Amazon (which you won't!), you can just blame the editorial team! Seriously, though, you won't please everyone, but I think you will encourage and inspire a lot.

Név *:
Email *:
Kód *:
Copyright MyCorp © 2017 | Szeretnék ingyenes honlapot a uCoz rendszerben