Változó világ

A TAO HOLLÉTE

(XXII. 5.) Tung Ko Ce megkérdezte Csuang Ce-t:

"hol van az, amit Taonak neveznek?”

"Mindenütt” - felelte Csuang Ce.

"Mondd meg pontosabban” - szólt Tung Ko Ce.

"Ebben a hangyában, itt” - felelte Csuang Ce.

"S még lejjebb?” - kérdezte Tung Ko Ce.

"Itt, ebben a gyomban” - felelte Csu-ang Ce.

"Mondj egy még alacsonyabb példát”, - szólt Tung Ko Ce.

"Ebben a cserépdarabban”, - felelte Csuang Ce.

"S hol még lejjebb?” - kérdezte amaz.

"Ebben a trágyadombban” - felelte Csuang Ce.

Tung Ko Ce elhallgatott. Csuang Ce ekkor így szólt:

"Kérdéseid nem vezetnek a lényeghez. Úgy csinálsz, mint a vásári felügyelő, aki a disznók kövérségét vizsgálja a lábával: minél mélyebben talál benne zsírt, annál jobb. Ne keress egy bizonyos meghatározott irányban, akkor nem tévesztesz szem elől semmit. Mert ez a Tao természete. Úgy van ez, mint a szavakkal, amelyek valami nagyságot fejeznek ki. "Egyetemes” "teljes”, "mindenütt való” - mindezek a szavak ugyanegy dologra vonatkoznak és jelentésük egy. Kíséreld meg és kövess engem a nemlét birodalmába, ahol minden egy. Ott beszélhetünk a végtelenről. Kíséreld meg, gyere velem a nem-cselekvés tájára, az egyszerűségbe és csöndbe, az elmélyülésbe és tisztaságba, a harmóniába és nyugalomba. Ott minden különbség eltűnik. Akaratomnak nincs célja, nem tudom, honnan jövök. Jövök és megyek és nem tudom, hol állok meg. Ide-oda kószálok s nem tudom, hol lesz ennek vége. Lebegve adom át magamat a végtelen térnek. Ott a legmagasabb rendű tudás sem ütközik korlátokba. Amiből a dolgok származnak, azt a dolgok nem korlátozzák; csak a dolgoknak maguknak vannak korlátjaik. A Tao a határtalan határa, a határtalan határtalansága. Teltségről és ürességről beszélünk, növekvésről és csökkenésről: de maga az, amiből a teltség és üresség származik, sem nem telt, sem üres, amiből a növekvés és csök-kenés származik, sem nem gyökér, sem a fa koronája. Amiből a fölgyülemlés és a szétszóródás lesz, maga sem gyülemlik föl, sem nem szóródik szét.”

MIT KELL TENNI?

(XII. 4.) Yün Ciang, a felhőlovag, forgószél szárnyán keletre vándorolva, váratlanul összetalálkozott Hung Meng-gel, az ősköd urával. Hung Meng ott tengett-lengett hasát simogatva s ugrándozva, mint egy madár. Meghökkenve Yün Ciang ekkor tisztelettudóan félreállt és megszólította a másikat:

"Tiszteletreméltó Uram, ki vagy te és mit csinálsz?”

Huang Meng tovább szökdécselt, verdeste hasát, majd válaszolt: "Kószálok.”

A Felhőlovag így szólt: "Szeretnék kérdezni valamit.”

Az ősköd ura fölemelte fejét, megnézte az idegent s csak ennyit mondott: "Hah”

"Az Ég lélegzete - mondotta Yün Ciang - elvesztette harmóniáját, a Föld lélegzete gátlásokba ütközik; a hat elem összhangjában zavar állt be; a négy évszak egymás hatáskörébe gázol. Szeretném mármost az összhangot a különböző hatóerők között helyreállítani, hogy az élőlényeket tápláljam: hogyan járjak el?”

Hung Meng tovább verdeste hasát és ugrándozott s fejét rázva így felelt: "Nem tudom. Nem tudom. "

Yün Ciang nem kérdezősködhetett tovább. De három év múltán, mikor ismét keleten vándorolt és túlhaladt Sung pusztáján, ismét összetalálkozott az Ősköd urával. Nagyon megörült ennek, hozzásietett és így szólt:

"Elfeledtél engem, ó Égi Lény? Elfeledtél engem, ó Égi Lény?”

Kétszer meghajolt előtte és a földet érintette fejével, abban a vágyban égve hogy oktatásban részesüljön tőle. Hung Meng így szólott:

"Én tengek-lengek itten s nem tudom, mit akarok; ide-oda bolyongok és nem tudom merre. Karba tett kézzel járkálok és szemlélem, hogy minden a maga rendje és módja szerint folyik: mit tudnék én egyebet?”

A Felhőlovag így szólt:

"Magam is céltalanul bolyongok: de az emberek mindenüvé követnek, amerre csak járok. Nem tudok rajtuk segíteni. Ők mindig csak engem akarnak utánozni s ezért szeretnék tőled hallani egy útbaigazító szót.”

Az ősköd ura így válaszolt:

"Az, hogy a világ rendjében zavar állt be, hogy a dolgok természetében ütközések fordulnak elő, hogy az Ég kikutathatatlan működése nem folyik le simán, hogy az állatok nyájai felbomlanak és a madarak éjszaka dalolnak, hogy fűre és fára vész jön s még a férgek is sínylődnek - az mind onnan van, hogy az embereket kormányozni akarják és rendet akarnak köztük teremteni.”

"De hát akkor mit tegyek?” - kérdezte Yün Ciang.

"Mindez puszta méregkeverés - folytatta Hung Meng -, hagyj utamra!”

"Nem éppen könnyű dolog veled találkozni, ó égi Lény - mondotta Yün Ci-ang -, ezért szeretnék tőled egy szót hallani.”

"Valóban - felelte az ősköd ura - szükséged is van rá. Maradj hát a nem-levés mellett és hagyd, hogy a dolgok maguktól alakuljanak. Hagyd a testedet; ne törődj látásoddal és hallásoddal; feledd el a külső dolgokat; hasonlítsál az őskezdethez; oldd fel szívedet; szabadítsd fel szellemedet; s légy olyan, mintha nem is volna személyiséged: akkor aztán minden dolgok visszatérnek a maguk gyökeréhez. Visszatérnek valamennyien a meghatározatlanság eredendő állapotába, amelyet soha többé nem hagynak el. Ha megismerésre tennének szert, elhagynák ezt az állapotot: ezért nem kell nevük után kérdezni: nem kell kémlelni természetüket; s csak e módon jutnak a maguk életéhez.”

Yün Ciang így szólt:

"Égi Lény, föltártad nekem működésedet, kinyilatkoztattad titkodat. Egész életemben egyebet sem kerestem s most végre elértem.”

Ezzel kétszer meghajolt, fejével a földet érintette. Majd felállt, búcsút vett és eltávozott.

A MEGHATÁROZATATLAN HALÁLA

(VII. 7.) A Déltenger ura a Vigyázatlan volt, az északi Tenger ura az Elhamarkodott, míg a Közép uralmát a Meghatározatlan gyakorolta. A Vigyázatlan és az Elhamarkodott gyakran jártak a Meghatározatlan országában és a Meghatározatlan mindig barátságosan fogadta őket. ők azon tűnődtek, mivel hálálhatnák meg a szíves fogadtatást és így szóltak:

"Az embereken hét nyílás van, hogy lássanak, halljanak, táplálkozzanak és lélegezzenek, csupán rajta nincs egyetlenegy sem. Próbáljuk meg, fúrjunk rajta is ilyen nyílásokat.”

Ettől kezdve minden nap egy nyílást fúrtak a Meghatározatlanon; a hetedik nap a meghatározatlan meghalt.

A NEMLÉT LÉTE

( XXII. 7.) A Fény megkérdezte a Nem-létet:

"Mester, létezel te, vagy nem létezel?”

Nem kapott választ. Feszülten szemlélte a Nemlét alakját, de. csak mély űr volt mindenütt. Egész nap nézte, anélkül, hogy látta volna; hallgatta anélkül, hogy hallotta volna; nyúlt utána,

de nem tudta megragadni.

Ekkor így szólt:

"Ez az, ami a legmagasabb. Ki érheti ezt utol? Lét nélkül tudok lenni, a lét nélkül nem. Ha még ezen túl van a Nemlét, hogyan lehetne őt utolérni?”

A TUDÁS NEM M1NDEN

(III. 1.) Életünk véges, de a tudás végtelen. Valami végessel igyekezni a végtelent megközelíteni, veszedelmes vállalkozás. S ha ezt tudván, továbbra is hajszoljuk a megismerést, ezzel menthetetlenül veszélybe kerülünk. A jótettel nem jár együtt a dicsőség, sem rossz gyakorlásával a büntetés: harmóniában lenni az élet lényegével: egyedül ez vezet ahhoz, hogy testűnket megóvjuk életünket megtartsuk, a hozzánk tartozókat tápláljuk és éveink sorát beteljesítsük.

A TAO HARMÓNIÁJA

(II. 1.) Nan Ko Ce Ki ült és asztalára támaszkodott. Föltekintett az égre halkan sóhajtozott, mintha nem lett volna magánál és elvesztette volna öntudatát. Yen Csöng Ce Yü, aki szolgálatában volt és ott állt előtte, így szólt:

"Mit jelent ez? A testet valóban olyanná lehet tenni, mint az elszárad fa és a szellemet, mint a kiégett hamu. Oly más vagy most Mester, ahogy asztalodra támaszkodsz, mint amilyennek eddig bármikor láttalak.”

"Yen - felelte Ce Ki - jókor kérdezel meg e dolgok felől. Éppen most vesztettem el az énemet; de tudod-e te, hogy ez mit jelent? Te talán hallottad az emberek orgonajátékát, de nem hallottad a Földét; talán hallottad a Föld orgonajátékát, de nem hallottad az igét.”

"Szabad megkérdeznem - szól Ce Yü - miben áll ez?”

"Amikor a Nagy Természet erősen kilélegzik - felelte a Mester - ezt úgy hívják, hogy szél. Most éppen nem fúj; amikor fúj, ezernyi nyílásból búg vad zsivaja. Még nem hallottad ezt a lármát? Figyeld meg az erdő borította hegyek lejtőit: a hatalmas fák üregei és nyílásai olyanok; mint megannyi orr, fül és száj; hol szögletesek, hol olyan kerekek, mint egy serleg, vagy egy mozsár; hol egy nagy lábnyom, hol egy tócsa alakját öltik fel. S ezekből aztán dőlnek a legkülönbözőbb hangok, mint a fröccsenő víz, mint a nyíl suhogása, mint a kormányrúd nyikorgása, mint a sóhaj, mint a sivítás, mint a haragos kiáltás, mint a zokogás, mint az éles és elnyújtott panaszszó. Az első hangok élesek, de ezeket a mélyebb zúgás harmonikusan követi. Gyönge szellőre halk a válasz; viharos szélre erős. S mikor a vad szélroham elül, az üregek már mind kiürültek; nem láttad még soha, mint hajladozik minden ág és levél?”

"A Föld orgonajátéka tehát - felel Ce Yü - egyszerűen az, ami az ezernyi nyílásból és üregből zeng elő éppúgy, mint az embereké a bambuszcsövekből. Szabad-e tehát megkérdeznem, milyen az Ég orgonajátéka?”

"Amikor zúg - felelte a Mester -, ezernyi különböző helyről indul s különösképpen szűnik meg. Mindez magától történik: de valami csak van, ami hajtja.”

A VITATKOZÁS CÉLTALANSÁGÁRÓL

(XXIV. 5.) Csuang Ce így szólt:

"Ha egy íjászt, aki minden célzó nélkül, véletlenül, a célba talál, jó íjásznak lehetne ezért nevezni, akkor a világ minden halandója oly kitűnő íjász volna, mint I volt. Igaz?”

"Igaz” - felelte Hui Ce.

"Ha - folytatta Csuang Ce - nem uralkodhatnék a földön semmiféle általánosan elfogadott igazság s mindenki a maga elgondolását tarthatná igaznak, a világ minden halandója olyan bölcs len ne, mint Yau volt. Igaz?”

"Igaz” - felelte Hui Ce.

"Mármost - folytatta Csuang Ce - itt vannak a konfuciánusok, itt vannak a Mo Ti követű, Yang Csu iskolája, Kung Szu Lung tanítványai: négy külön irányzat amelyhez ha még téged is hozzáveszlek Mester, az épp ötöt tesz ki. Melyikőtök oldalán van mármost az igazság? Vagy úgy áll talán a dolog, mint a Lu Kü-ről szóló történetben? Ehhez a bölcshöz ugyanis eg«szer így szólt a tanítványa - Mester, végre megértettem a Taot amelyet hirdetsz. Télen fölforralom a üstömet, - nyáron jeget gyártok. - Lu K azonban igy felelt: Ez csak onnan van hogy kihasználod a Yang erejét, hogy melegét és a Yin-ét, hogy hidegét szolgálatodba állítsd. Az efféle fogások még nem jelentik a Tao ismeretét. Megmutatom neked, hogy mit értek én a Taon. - Ezzel fölhangolt két lantot. A egyiket az egyik szobába, a másikat a másik szobába helyezte el. Mikor aztán az egyiken megpendítette az alaphangot a másikon is fölhangzott ugyanaz a alaphang; amikor pedig az egyiken az alaphang tercét ütötte meg, a másikon is a terc csendült fel, mert mindkét hangszert ugyanegy alaphangra hangolta volt. Ha azonban az egyik lantnak más hangolást adunk,.úgyhogy az egyes hangok nem felelnek meg egymásnak a két hangszeren, s akkor pendítünk meg egy húrt rajta,a másik lant huszonnégy húrja nagy összevisszaságban zúg-zeng rá vissza. S mindez azért, mert az uralkodó hangnem nem egyezik a két lanton. - Így van ez azzal is, amit te igazságnak tartasz?”

"Ha ama bizonyos négy iskola - felelte Hui Ce -, mind síkra szállna ellenem, mind le akarna gyűrni, túl akarna kiabálni engem, s ez mégsem sikerülne neki -, mit szólnál ehhez?”

Csuang Ce így válaszolt:

"Úgy csinálsz, mint az egyszeri Ci-i ember, aki eladta fiát Szongba ajtónállónak, mit sem gondolva arra, hogy az ajtónállóknak levágják lábukat; de közben gondosan óvta és bebugyolálta vázáit és harangjait. Vagy úgy, mint aki elveszett fiát úgy akarta keresni, hogy lakhelyéről azért el se kelljen mozdulnia. Az ilyen magatartásban a dolgok közti viszony félreismerése nyilatkozik meg.. Olyan vagy, mint az a bizonyos Csu-i szolga, aki hajón utazott a hely felé, ahol mint ajtónálló akart szolgálni. Ám mikor éjjel a hajó elhagyatott vizeken járt, összeverekedett a matrózokkal s így, mielőtt egyáltalán partraszállhatott volna, máris épp elég megpróbáltatást vett a nyakába.[2]”

A HELYES ÚT ÖSZTÖNÖS ISMERETE

(IX. 12.) Sui[3] olyan köröket tudott alakítani, amelyek pontosan megfeleltek a körzővel leírt körnek. Ez a tudás ujjaiban volt, úgyhogy soha nem is gondolkozott rajta. Ezért lelke egységben működött, mindenféle zavaró mozzanat nélkül. Akinek tökéletes a cipője, meg-feledkezik a lábáról. Akinek tökéletes az öve, nem érzi a derekát. Aki megfeledkezik érvről és ellenérvről, annak van tökéletesen helyén a szíve. Aki nem ingadozik és nem hagyja magát másoktól irányitani, az talál rá a tökéletes viselkedésre. Aki mindig a helyeset teszi és soha nem téved, az megfeledkezik arról, hogy mi a helyes.

A TÖKÉLETESSÉG FORRÁSA A TAO

(III. 2.) Ven Hui herceg szakácsa egy ökröt darabolt fel. Ráillesztette kezét, vállával nyomást fejtett ki rá, elhelyezkedett lábával, nekifeszítette térdét s ahogy a bőr sercegve repedt és a kés tovasiklott a húsban, az egész művelet ritmikusan folyt: a hangok és mozdulatok úgy kapcsolódtak egybe, akárcsak a "Szedererdő” táncában, vagy a King Sou muzsikájában.

"Ah! - kiáltott fel a herceg - hisz ez bámulatos! Micsoda tökéletes művészet!”

A szakács letette a kését és a herceg felé fordulva így válaszolt:

"Szolgád a Tao tisztelóje, ezért halad mesterségében. Amikor először kezdtem ökröket feldarabolni, semmi egyebet nem láttam magam előtt, mint az állati test egész tömegét. Három év múlva kezdtem aztán nem egészben látni. Ma már teljesen a szellem szerint járok el, nem szemem látása irányít. Érzékeim használatát kikapcsoltam és szellemem szabadon cselekszik. A természetes irányvonalakat követem, behatolva a nagy réseken, áthaladva a test üregein, értékesítek minden adott előnyt. Ügyességem tájékozódik az inak és porcok között és elkerüli a nagyobb csontokat. A jó szakács évente egyszer cserél kést, mert vág; a közönséges szakács havonta egyszer, mert eltöri. Én tizenkilenc éve használom a késemet, többezer ökröt szeltem fel vele s pengéje még ma is épp oly éles, mintha csak az imént került volna ki a köszörűkő aldl. A csontok között vannak hézagok és a pengének nincs vastagsága, az behatol a hézagok-ba és kényelmesen siklik tovább: a pengék számára akad hely bőven. mindamellett, ahányszor csak egy bonyolultabb ízülethez érek, átlátom a nehézségeket, óvatosan és figyelmesen haladok tovább, szememet le sem véve a nehéz pontról s kezem lassan működik. S egyszerre, íme a késnek egy szinte teljesen észrevehetetlen mozdulatára az egész szétválik s úgy hull le, mint rög a földre. Ilyenkor ott állok a késsel a kezemben, körülnézek, bizonyos megelégedettséggel pihenek kicsit, majd megtörlöm tisztára a kést és helyére teszem.”

Yen Yui herceg így szólt:.

"Pompás! Szakácsom szavait hallgattam s megtanultam belőlük, hogyan kell bánni az élettel.”

A MüALKOTÁS A TAO KIFEJEZöDÉSE

(XIX. 10). King, a faszobrász, egy harangállványt faragott. Amikor készen volt, aki csak látta, megcsodálta, mint isteni művet. Lu hercege is megbámulta és megkérdezte Kinget:

"Mi a titka művednek?”

King így válaszolt: "Én egyszerű kézműves vagyok és titkaim nincsenek. Mindamellett egyen fordul meg a dolog: mikor megbízást kaptam erre a munkára, óvakodtam attól, hogy erőmet szétfecséreljem. Böjtöltem, hogy szívemnek megszerezzem a nyugalmat. Három napi böjt után nem gondoltam többé sem jutalomra, sem kitüntetésre; öt nap múltán nem gondoltam többé sem dicséretre, sem gáncsra. Hét nap múlva megfeledkeztem a testemről és tagjaimról: ekkor már eszembe sem jutott Fenséged és udvara. Már teljesen munkámban éltem és semmi sem zavart. Akkor kimentem az erdőbe, és elmerültem a fák természetes növésének szemléletében. Amikor a legtökéletesebb fára bukkantam, egyszerre ott állt elóttem a harangállvány, úgy, hogy csak hozzá kellett fognom, a kifaragásához. Ha nem találtam volna meg ezt a fát, nem is nyúltam volna a munkához. Csak saját természetemnek és a fa természetének összhangja teszi a munkát olyanná, hogy mindenki isteni műként csodálja.”

A TAO SZERINTI ÉLET

(XII. 11.) Ce Kung elment Csu államba, majd visszatért Cinbe. Miközben a folyó jobb partján járt, megpillantott egy öreg embert, aki veteményes kertjében dolgozott. Öntözőcsatornákat ásott s a kúthoz menve, maga merített vizet belőle és kezében vitte a vödröt, hogy a csatornákba öntse. Ily módon nagy fáradsággal igen csekély eredményt ért e1.

Ce Kung így szólt:

"Van már egy olyan találmány, amelynek alkalmazásával egy nap alatt akár száz csatornát is tele lehet tölteni. Csekély fáradsággal sokra megy vele az ember. Nem akarod azt használni?

A kertész fölegyenesedett és megnézte

"Mi volna az? - kérdezte.

"Egy afféle emelő, fából - felelte Ce Kung -, amely hátul nehéz, elől pedig könnyű. Ezzel sokkal gyorsabban lehet vizet meríteni és annyit, hogy csak úgy ömlik. Úgy hívják, hogy gémeskút.”

Bosszúság futotta el az öreg arcvonásait, majd nevetve válaszolt:

"Én úgy hallottam az én mesteremtől, hogy az ilyesfajta ügyes találmányokban furfang és mesterkedés van. Ahol pedig furfang és mesterkedés van, ott a szellem az agyafurtságban merül ki. De ha valakiben ilyen elcsökevényesedett szellem él, annak tiszta egyszerűsége oda van. Ha pedig valakiből kivész a tiszta egyszerűség, annak ingatag lesz a lelkivilága és az ingatag lelkivilággal nem fér meg a Tao. Nem, mintha nem ismerném az efféle dolgokat, de szégyellném alkalmazni őket.”

Ce Kung zavarba jött és elszégyellte magdt: földre sütötte szemét és nem válaszolt. Kis idő múlva a kertész szólította meg:

"Tulajdonképpen ki vagy te, uram?” "Konfucius tanítványa vagyok” - fe-lelte Ce Kung.

"Úgy tán bizony egyike vagy azoknak a tudós férfiaknak - felelte a kertész -, akiket nagy tudományuk a bölcsekkel emel egy sorba s akik azzal kérkednek, hogy mindenkinél magasabb rendűek s akik örökös lamentálásukkal igyekeznek maguknak tiszteletet szerezni a birodalomban? Ha sikerülne csak kissé megfeledkeznetek szellemetekről egy kissé kevesebbet törődnétek külsőtökkel, még esetleg vihetnétek is valamire. De mikor még önmagatokban sem ér vényesül az igazi rend, mi címen és jogon akarjátok a birodalmat rendbehozni Menj csak utadra, uram, s ne tarts föl a munkámban!

Ce Kung elsápadt és megszégyenülten visszavonult. Zavarban volt, egész az eszméletlenségig, s magához sem tért míg be nem járt három órányi utat. Ekkor tanítványai megkérdezték:

"Ki volt ott az az ember? Miért változott úgy az arcod, mikor vele beszéltél, miért sápadt úgy el, hogy egész nap nem tértél magadhoz?”

"Azelőtt azt hittem - felelte -, hogy csak egy ember van a világon s nem tudtam, hogy ez is itt van. Én úgy hallottam a Mestertől, hogy törekedni kell egész viselkedésünkben, a vállalt dolgokat a lehető legteljesebben megvalósitani s általában a legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb eredményt elérni, ez lenne a bölcs magatartása. Most látom azonban, hogy erről szó sincs Aki kitart a Tao mellett, az tökéletes a maga tulajdonságaiban, s aki tökéletes a maga tulajdonságaiban, az tökéletes testében is; aki pedig testben tökéletes, az tökéletes szellemében is; szellemben tökéletesnek lenni: ez a bölcs útja. Az efféle ember együttél embertársaival s nem lehet tudni, hogy voltaképpen mire törekszik. Mily hatalmas és teljes az ő tökéletessége! Siker, haszon, ügyességek és találmányok: mindez az ő szemében nem egyéb, mint megfeledkezés saját szívünkről. Az ilyen ember nem megy oda, ahova nem a szíve hajtja s nem tesz semmit, amit nem szíve szerint tenne. Ha az egész világ dicsőíti is őt, ő nem törődik ezzel s magasan elnéz fölötte; ha pedig az egész világ. káromolja őt, ezt elha-nyagolható esetlegességnek tekinti. A világ dicsérete és gáncsa egyaránt nem használ, sem nem árt neki. Az ilyen emberről lehet azt mondani, hogy tulajdonságai teljében van. S az ilyennel szemben én nem vagyok egyéb, mint azoknak egyike, akiket a szél sodor ide-oda.”

Visszatérve Lu államba, beszámolt erről a találkozásról Konfuciusnak.

Kung Ce[4] így szólt:

"Az az ember az ősidők életformáját akarja megőrizni. Ő ismeri a kezdetet s nem törődik a következményekkel. Rendet csinál önmagában és nem törődik a külvilággal. S ha valóban sikerül neki egy tiszta magatartást megőriznie, nem-cselekvés révén visszatérni a természetes egyszerűséghez, saját természete szerint élni és szellemét kezében tartani s ily módon vegyül el a tömegben, teljes joggal szemlélted őt döbbenten. De te, vagy akár én is, mihez kezdhetünk az ősidők életformájával?”

A GONOSZSÁG A BöLCSEK BüNE

(IX.) Amíg a lovak szabadon élnek, füvet legelnek és vizet isznak: ha tetszenek egymásnak, egymáshoz dörzsölik. nyakukat; ha haragszanak egymásra, hátat fordítanak és kirúgnak. Ez minden,; amit tudnak. De ha igát teszünk a nyakukra és félhold alakú homlokszalagot kötünk a homlokukra, akkor megtanulnak alattomosan lenézni, nyakukat meggörbíteni, gonoszul ágaskodni, zablájukat kivetni szájukból, s gyeplőjüket átharapni: a ló tudománya és ügyessége, amely gonoszságra vezet, Pei Lao-nak, az első lóidomítónak a bűne.

He Szü idejében az emberek lakukban ültek, anélkül, hogy tudták volna mít tesznek és járkáltak, anélkül, hogy tudták volna, hova mennek. Megtömték szájukat eledellel, boldogok voltak és hasukat verdesték megelégedettségükben. Ez volt minden ügyességük, De mikor megjelentek a bölcsek, ceremóniájuk és zenéjük minden kötelmével, amelyekkel a világot akarták kormányozni, szeretet- és tisztesség-tanukat közhírré tették s mindenkit arra biztattak, hogy ezt megkísérelje megvalósítani s ezzel vigasztalja a szívét, akkor aztán mindjárt mindenki elkezdett, tudásszomjtól űzve, törtetni és botladozni, haszonvágyában a többiekkel küzdeni s nem volt többé megállás: ez a bölcs emberek bűne!

A V1LÁG ROSSZABBODÁSÁNAK OKA

(XVI. 2.) Kezdetben, még a tudatosodás előtti állapotban, az emberek részesültek az egész világnak kijutó nyugalomban. Abban az időben a Yin és Yang csöndes összhangban simultak; zavar nélkül folyt működésük; a négy évszak rendben váltotta egymást; sérelem nem érte a legkisebb létezőt sem s az élőlények nem haltak meg időelőtti halállal. Az emberek a teljes megismerés birtokában voltak, de semmi okuk sem volt arra, hogy ezt hasznosítsák. Ez volt a tökéletes égység állapota. Abban az időben nem létezett célszerű cselekvés, minden szabadon haladt a maga útján.

Amíkor ebben az eredendő állapotban romlás állt be, Sui Zsen és Ru Hi vették át a világ uralmát: ekkor ugyan minden jól ment a maga útján, de az ősegység már nem volt meg többé. S mikor a lét tovább hanyatlott, eljöttek Sou Hung és Huang Ti, hogy átvegyék a világ uralmát: ekkor ugyan meg volt a béke, de a dolgok nem mentek többé a maguk útján. Mikor a lét még tovább hanyatlott,Yao és Sun vették át a világ uralmát: ezek vezették be a rendbehozás, javítás módszereit s ezzel bemocskolták a tisztaságot, tönkrétették az egyszerűséget, elhagyták a Taot, s helyére a jó eszméjét állították, a természetes tulajdonságok helyébe pedig az erényeket. Ettől kezdve feledésbe ment a természet s az emberek saját fejük után mentek. Az egyes elmék kicserélték ismereteiket, mégsem tudták a világot nyugalmi állapotába visszatéríteni. Ekkor még a ceremóniát is kitalálták és egyre részletesebben kidolgozták.A for-mák azonnan lehetetlenné tették az egyszerűséget s az értelmet összekuszálta az ismeretek sokszerűsége. Ekkor kezdtek az emberek a legnagyobb zavarban és bizonytalanságban élni s nem lelték többé az utat, amely igazi természetükhöz és eredendő állapotukhoz visszavezetett volna.

ÓNMAGUNK MEGÖRZÉSÉNEK MÓD)A

(XVI. 3.) Ebbő1 a szemszögből tekintve’a dolgokat, nyilvánvaló, hogy a világ egyre inkább elvesztette a Taot és a Tao elvesztette a vilégot. Ha pedig a Tao és a világ elvesztették egymást, a Tao követői hogyan is tudnának megbecsülést szerezni a világnak? S a világ hogyan is tudna a Tao előtt ismét megbecsülést szerezni? Ha pedig nincs arra lehetőség, hogy a Tao érvényt szerezzen a világ és a világ a Tao előtt, a bölcs - ha nem is jut eszébe visszavonulni a hegyek erdőibe, tulajdonképpen mégis csak elrejtekezve él, mégpedig anélkül, hogy szándékosan el kellene rejtekeznie. Azok, akiket a régi időben "elrejtekezó bölcseknek” neveztek, egyáltalában nem vonultak vissza, bújtak el az emberek tekintete elől; egyáltalában nem burkolóztak hallgatásba és nem titkolták ismereteiket, de az idők kedvezőtlenek és zavarosak voltak. Ha az idők megengedték volna, hogy nagyszabásúan beleavatkozzanak a világ folyásába, úgy visszavezették volna a világot az ősi egységhez, mintha semmi sem történt volna. Mivel a kedvezőtlen körülmények teljesen lehetetlenné tették működésüket a földön, gyökereiket mélyebbre eresztették és tökéletes csendben várakoztak. Ez önmagunk megőrzésének egyedüli útja.

AZ OSTOBASÁGRÓL ÉS TÉVEDÉSRöL

(XII. 14.) A kötelességtudó fiú,aki nem hízeleg atyjának és a becsületes miniszter, aki nem csúszik-mászik az uralkodó előtt, a fiúnak és miniszternek legmagasabbrendű fajtájához tarto-zik. Amikor a fiú mindent helyesel, amit apja mond, s mindent jónak talál, amit apja tesz, a közvélemény azt mondja róla, hogy érdemtelen fiú. Amikor a miniszter mindent helyesel, amit ura mond, és mindent helyben hagy, amit ura tesz, a világ közvéleménye azt mondja róla, hogy haszontalan miniszter, bármennyire is kénytelenségből származik magatartása. De ha a közvélemény állit valamit s ezt valaki helyesli, vagy ha a közvélemény ítél jónak valamit, s ezt valaki követi, ekkor sohasem mondják, hogy ez a valaki hizelgő és csúszó-mászó: talán bizony a közvélemény tekintélyesebb, mint az apa és tiszteletreméltóbb, mint az uralkodó? Ha azt mondod egy ilyen embernek, hogy csak másokat követ és hízelkedik, sértődötten fog szidalmazni téged; s továbbra is megmarad, egész életében, mások szolgai követőjének és csúszó-mászónak. Beszédét úgy alakítja, hogy összhangban legyen a többiekkel. Így nyeri meg a tömeg kegyét. De az ilyen ember összetéveszti a kezdetet. a véggel, a fontosat a fölöslegessel. Hosszú uszályt és tarka köntöst visel s még mozdulatát is úgy irányítja, hogy korának ízlése szerint való legyen és még csak eszébe sem jut, hogy csúszó-mászónak érezze magát. A tömeget követi helyeslésben és helytelenítésben s nem is álmodja, hogy ezzel tömegemberré válik: ez aztán a teteje az emberi ostobaságnak.

Aki. belátja, hogy ostoba, az már nem is olyan ostoba. Aki belátja, hogy tévedésben leledzik, már nem téved teljesen. Az, aki teljesen elmerült a tévedésben, az soha életében erre nem fog rajönní. Az, aki valóban ostoba, az ezt nem látja be. Ha három ember megy együtt valahová, akik közül csak egyik téved az útirányra nézve, azok célhoz érhetnek, mert a tévedők kisebbségben vannak. De ha ketten tévednek közülük, soha nem fognak megérkezni, mert a tévedőké a többség. Manapság azonban az egész világ téves úton jár s még ha könyörögnék is, hogy térjen a helyes irányba, semmire sem mennék ezzel. Nem szomorú ez?

Komoly muzsika nem parasztfülnek való. Ám ha a "Fűzfa eltörését”, vagy "A szép virágokat” hallja a közönséges ember hahotázik örömében. Ugyanígy a mélyenszántó beszéd sem ragad meg a tömeg szívében: s az igaz szót meg sem hallják, mert a közönséges lárma elnyomja azt. Két cserépdarabbal is túl lehet lármázni a csengettyű tiszta hangját, úgy, hogy nem gyönyörködhetik benne az ember. Ha tehát, amikor az egész világ tévedésben él, én hogyan hallathatnám szavamat, amely a helyes útra terelhetne? Ha azonban az ember tudja, hogy nem érhet el valamit s mégis törekszik rá, ez csak újabb tévedés lenne. Tehát okosabb föladni az ilyen célokat s nem törődni többé velük. De, ha én föladom az emberek világát, kivel oszthatom meg fájdalmamat?

Egy rút embernek éjféltájban fia született. Tele izgalommal, sietve gyújtott fényt, hogy megnézze - vajon hasonlít-e hozzá.

A BÁTORSÁGRÓL

(XVII. 8.) Mikor Kung Ce egyszer Kuang államba utazott, a vidék népe fenyegetően, sűrű sorokban körülzárta ót. S ő mégsem szűnt meg lantját pengetni és énekelni hozzá. Ce Lu hozzálépett, s így szólt:

"Hogy lehet az, Mester, hogy ily vidám vagy?”

"Gyere ide - felelt Kung Ce -, megmondom neked. Hosszú ideig azon igyekeztem, hogy elkerüljem a kudarcot: hogy ez mégsem sikerült, azt mutatja, hogy ez sorsszerű. Hosszú ideig csak arra törekedtem, hogy érvényesüljek: hogy ez nem sikerült, abban a kor a hibás. Yao és Sun alatt senkit a világon ilyen balsiker nem ért, pedig nem kell azt hinni, hogy akkor mindenki bölcs volt. Cie és Csu zsarnoksága alatt senki a világon nem tudott érvényesülni, holott nem kell azt gondolni, hogy senki ne lett volna bölcs. Ez mind kizárólag a kor jellegétől függ. Aki a vízen dolgozik és nem fél a krokodiloktól és sárkányoktól, abban megvan a halász bá-torsága; aki előtt éles pengék villognak s a halálra épp olyan otthonosan tekint, mint az életre, abban megvan a harcos bátorsága. Aki fölismeri, hogy a sikert és a kudarcot a kor határozza meg s így a legnagyobb szorongattatásban sem veszti kedvét, abban a bölcs ember bátorsága van meg. Várj csak, barátom, s meglátod, hogy a sors mit határozott felőlem.”

Rövid idő múltán á fegyveres emberek vezére hozzálépett, engedelmét kérte, így szólt:

"összetévesztettünk Yang Hu-val és ezért zártunk körül. Most látjuk, hogy tévedtünk.”

E szavakkal bocsánatot kért és visszavonult.