Péntek, 2017 November 24, 4:26:49Nyitólap | Regisztráció | Belépés

Honlap-menü

Belépés

A fejezet kategóriái

Cikkeim [46]

Keresés

Körkérdésünk

Értékeld honlapomat
Összes válasz: 4

Mini-chat

Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Cikkek katalógusa
Nyitólap » Cikkek » Cikkeim

Csuang-ce bölcsessége - 2. A rész

TUDOMÁNY ÉS ERKÖLCS

A taoizmus szemvontjából tudás és erkölcs érthetben kétes értékel célkitűzések. Mindkettő törekvés eredménye s már csak ezért is mindkettő a "természetes tulajdonságok” korlátozását vonja maga után. Lao Ce rövid szavakkal jellemzi saját gyermeki tudománytalanságát, ami meg az erkölcsöt illeti, már pontosan megfogalmazza (Tao Te King, 20.) az erre vonatkozó taoista alaptételt: az erkölcs ott születik, ahol a természetes tisztaság meghal. Mert csak egy igazi tudás és ezzel egybevágóan egy igazi erkölcs van: a Tao ismerete és a Tao szerinti élet. Teljesen fölösleges tanulni s magunkhoz venni a külső ismeretek tömegét: hiszen bennünk magunkban, az emberi mikrokozmoszban, égi természetünkben megvan a Tao a maga teljességében. "Anélkül, hogy hazulról kimenne, az ember megismeri a világot” - mondja Lao Ce csaknem egy évezreddel Szent Ágoston előtt, aki így szólt: "Noli foras ire, in interiori homino habitat veritas.”

A Tao bölcsei ennélfogva nem is tanítanak. Tanítani nincs mit. Aki viszont éli a Tao-t, az sugározza magából, az maga élő jelképe lesz a harmóniának. Ezért a Tao bölcse szótlanul tanít: ezt Lao Ce röviden kinyilatkoztatja, Csuang Ce pedig szebbnél szebb példákat hoz rá. Nem a bölcs megy az emberekhez, rájuk kényszeríteni tanítását; a bölcs egy helyben marad és éli a maga tökéletességét: de az emberek, ha ő valóban tökéletes, köré sereglenek, hogy tanul-janak tőle; ő egy szót sem szól, neki nincs semmije, amit terjeszthetne, de léte példa, amely áthatja a világot. Az üres ablakrésen át kap fényt a szoba...

Ha állást kell. foglalnia bármiféle filozófiai kérdésben, a taoista szükségképp relativistának s a relativizmus alapján agnosztikusnak is bízonyul. Minden zárt ítélet egyoldalú. Elfogadni a jót és elvetni a rosszat? egyoldalúság: a Tao jó és rossz is, tehát a rossz is jó és a jó, ha csak ezt fortadjuk el, egyoldalú, tehát rossz... Nagynak tartani egy hegyet, kicsinek egy hajszál hegyét? hiszen a nagy is kicsi a Mindenséghez képest s a kicsi is nagy a nála kisebbekhez képest. Pontos mérték nincs a világban, mihelyt fontosságot tulajdonítunk egyedi dolgoknak. Ha pedig így áll a dolog, mi a helyes, mi a helytelen, mi az igaz, mi a téves, mi a jó, mi a rossz? a Tao bölcse ezekre a kérdésekre csak az ősköd urának lebegésével válaszolhat: "nem tudom, nem tudom”. Nincs abszolút jó és rossz - mindenkinek az a jó, ami a természetének megfelel. Fölösleges talán külön hangsúlyozni, hogy ez nem éppen egyértelmű a teljes relativizmussal, vagy legalább azzal, amit ezen érteni szoktak: mert a "természetes tulajdonságok” adják az igaz mértéket és ahelyett, hogy mindenkinek igaza volna, mert ki-ki azt állíthatja, amit jónak tart, senkinek sincs igaza, aki állít valamit: a természetes tulajdonságok korlátlan bősége adja meg az egyetlen emberi mértéket. Talán Protagoras híres tétele sem esett volna annyi megvetésnek áldozatul, ha megmagyarázza, mi is az az ember, aki minden dolgok mértéke...

Élni - valamiért, ez máris szükségképp korlátozottságot jelent, vagyis az élet megnyirbálását, A fa akkor tud igazán nagyra nőni, ha mindenre alkalmatlan: különben kivágják és készítenek be1ő1e valamit példázza Csuang Ce.

Ami kevés - bár nagyjelentőségü - pozitív erkölcsi útmutatás van a taoistákban, az sem kötelesség formájában lép fel, hanem, mint természetes folyománya a taoisztikus létformának. Lao Ce például, ebben is anticipálva a kereszténységet, kimondja, hogy a bölcs ellenségeivel is jó (Tao Te King, 49.) és hogy az igazságtalanságon a jósággal lehet erőt venni: mindez azonban nem az erkölcsi kötelesség formáját ölti fel, hanem szervesen összefügg a taoista magatartással, amelyet Lao Ce a vízhez hasonlít, a leglágyabb elemhez, amely mégis mindent legyőz.

Az, aki mindenhez könnyen és természetesen alkalmazkodik, mert semmihez sem ragaszkodik, és mindenben egyaránt az egyetlen bölcsesség megnyilatkozását látja, aki eléri a teljes kötetlenség állapotát -, az valóban mentes lehet a félelemtől és sérthetetlennek érezheti magát. Lao Ce fogalmazza meg először ezt a motívumot, amely a többi taoistákban, Csuang Ce-ban többször is, visszatér: a bölcs sérthetetlen, semmi sem árthat neki. (Tao Te King, 50.) Tudjuk, hogy az idők során a taoizmus mágiába torkollott, s ennek a motívumnak nyilvánvalóan van ís kiútja a mágia felé: de önmagában véve sem Lao Ce-nál, sem Csuang Ce-nál nem utal mágikus magatartásra, csupán a mindent átfogó bölcsesség veszedelmen kívüliségére, a tisztaság, benső sérthetétlenségére. Európainak nem is kell túlságosan messzire mennie a motívum analógiájáért, elég csak emlékezni egy Horatius-ódára: "Integer vitae scelerisque purus...”

Minden egyéb, amit tudásról és erkölcsről mondanak a taoisták, lényegében polémia. Polémia a tudás és erkölcs mesterségbeli űzői és hirdetői ellen. Ilyen, korukban, kétfajta volt: a szo-fisták és a konfuciánusok.

A "szofisztika” - ez a görög terminus egész pontosan ráillik a kinai gondolkodás erjedési periódusában felbukkanó egyes iskolák tanítására - Kínában épp úgy, mint Görögországban, a kételyt, voltaképp a termékeny kételyt, hinti el, fogalmak kétértelműségének kihasználásával megzavarja a gondolkodó elmét; de ezzel csak arra kényszeríti, hogy tisztázza a fogalmakat; fölvet olyan eddig észre nem vett kérdéseket, mint a dolgok elsődleges és másodlagos tulajdonságainak kérdése: "a keménység és a fehérség” problémája, amelyre Csuang Ce többször utal némi gúnnyal. A szofizmusnak mindig megvan a maga nagy gondolattörténeti jelentősége, de a taoistákat édeskevéssé izgatták az általa fölvetett problémák. Ahogy pedig a szofisták tetszelegtek zavarbaejtó kérdéseikben és agyafúrt válaszaikban, az szöges ellentétben állt a taoista lelkiállapot vízszerű lágyságával, gyermeki tisztaságával és szelídségével. Csuang Ce-nek nincs is más szava a szofistákra, mint a megvetésé, bár ő láthatólag épp elég művelt és csiszolt elme volt ahhoz, hogy egy olyan szofistával, mint Hui Ce, fölvegye a tréfás harcot: Hui Ce halála után, mint egy anekdótában följegyzi, csak azt siratta, hogy nincs kin élesítenie ezentúl a nyelvét.

Sokkal inkább közelharcszerű az a polémia, amelyet a taoisták a konfucianizmussal vívnak. Taoizmus és konfucianizmus az idők során ellentétes fogalmakká és főleg ellentétes irányokká is váltak. A két reveláció azonban, ahogy legtisztább formájukban - Lao Ce-nál és Konfucius-nál - csaknem egyidejűleg jelentkezik a történeti megfoghatóság síkján, tulajdonképpen nem mond ellent egymásnak. Ugyanegy helyzet, ugyanegy ősprobléma váltja ki a kettőt; az ember kiszakadása a tudatosodás következtében, a természet ősrendjéből: ez mindkét tanítás alapélménye; hogyan állítsa az ember mármost vissza harmóniáját: ez mindkét tanítás alapproblémája. Ugyanegy élmény, ugyanegy cél vezeti mindkettőt, tehát a különbség már csak ezért sem lehet más, mint pusztán és kizárólag módszertani.

Nem tudjuk, a két mester milyen viszonyban volt egymással, ismerték-e egymást egyáltalában. Jellemző, hogy míg a pontos tudós Kung Ce-rő1 pontosan tudjuk születési évét (551) és életének aprólékos körülményeit, a ködbeveszően lebegő Lao Ce életéről úgyszólván alig tudunk valamit; életének idejét a különböző hagyományok egymástól csekély 400 évig terjedő különbséggel jelölik meg s ha a hagyományok túlsúlya alapján a modern tudósok (így Giles is,1933-ban kiadott kínai irodalomtörténetében) elfogadják, hogy idősebb volt Konfuciusnál, mintegy ötven évvel, míg a legújabb időben Forke például 480-390 közé helyezi életét, amely így már a Konfuciussal való személyes ismeretségét is kizárná. Nehéz a szövegekre támaszkodni: a két bölcs közül egyik sem idézi névszerint a másikat. Ha egyrészt úgy látszik, hogy Lao Ce polemizál Konfucius-szal a Tao Te King 18-ban, ahol a "szeretet és tisztesség” ellen nyilatkozik, s az erkölcstant csak a rossz szülőjének tartja, másrészt a Lun Yü-nek is van olyan passzusa, amely szándékolt Lao Ce elleni polémiának látszik; Konfucius visszautasítja, hogy a rosszal szemben jónak kell lenni: "Légy jó a jóval szemben, s a rosszal szemben légy igazságos!”

Már ezek a személyes polémiák is - ha valóban azok - csak módszertani kérdésekre vonatkoznak. Lao Ce kitart az egyéni megoldás mellett. Az ember hagyjon föl minden egyéni törekvéssel és lépjen a Tao útjára, amelyen az egész mindenség halad. Konfucius ugyanezt akarja, de egyéni beállítottsága más oldalról láttatja meg vele a megoldás lehetőségét. Megragadottságának alapja: a régi idők, az archaikus kor filozófia előtti bölcsessége, a bomlást megelőző világ természetes rendje. Ebben sem különbözik végletesen Lao Ce-tól és a ta-oistáktól: már Lao Ce, majd még többször és több példával Csuang Ce, hivatkozik a régi időkre, az aranykor harmóniájára. De míg Lao Ce meggyőződése, hogy az aranykor mintegy automatikusan visszatér, ha az emberek - mindegyik külön-külön, elsősorban az uralkodók -föladják a hamis és kozmosz-ellenes magatartást, amely nem fér meg a Tao-val, Konfucius gyakorlati megoldása ez: el kell lesni a régi idők titkát: egyszerűen restaurálni kell a régi időket, pontosan leutánozni azt, amit régen csináltak. Konfucius történelmet tanul és történelmet tanít. Semmi egyébnek nem tartja magát, mint a régiek interpretátorának: "Én csak tovább adok - mondja a Lun Yü-ben - én nem teremtek. Én szeretem és hiszem az ókort.” Munkásságának legnagyobb része a legrégibb kínai írások - a su King, a Si King, a Yi King - kiadásában merült ki; élete, tanítása, szociális kísérletei merő kommentárok ezekhez az írásokhoz.

Konfucius az erkölcsöt a régi időkből másolja le: a szeretet és tisztesség látszanak előtte a régi erkölcs alappilléreinek. Bizonyára maga Konfucius sem kételkedett abban, hogy a régi kor-nak nem volt erkölcsfilozófiája; de ő, kora tudatosságával, le tud szűrni egy erkölcsfilozófiát a régi kor magatartásából, mint ahogy az esztétikusok szűrik le a műalkotás törvényeit a már meglévő műalkotások vizsgálatából. A taoisták így kerülnek vele ellentétbe: mert szerintük épp addig lehet igazi tökéletesség, amíg nincs tudatos spekuláció. A szeretet és tisztesség végül is - ha hirdetett elvek - korlátok, amelyek automatikusan megteremtik a rosszat. Sőt: csak ott jöhet létre ilyen erkölcstan, ahol a rossz már jelen van. Csuang Ce - Lao Ce és Konfucius képzelt találkozását leírva - megvetéssel utasítja vissza ezt az erkölcsfilozófiát. Az önzetlenségben erényt látni? "hisz ez maga az önzés!” - kiált fel Lao Ce. Az igazi tisztaság nem ismer erényt és nem ismer kötelességet.

Konfucius, a tudós, anyagot gyűjt, elemez, interpretál és kommentál; a régi idők minden szokását megfigyeli; restaurálja a ceremóniát, amely voltaképp a nagy Rendet tükrözte; terjeszti az antik zenét, amely szintén a világ harmóniáját adta vissza. A zene, a maga öthangú skálájával, oly pontosan illeszkedett az öt elem, öt íz, öt szín, öt erény, öt időegység, öt atmoszférikus jelenség, öt boldogság kínai világába, mint ahogy a pythagorasi oktáv összefüggött a pythagorasi szférák zenéjével. De a taoisták valami másféle zenét ismernek - az Ég orgonajátékát, amely mögött egy valami, egy egyetlen valami, mindenek mozgatója áll...

A Rend lényege a taoisták szerint, hogy nincs benne törekvés: minden magától megy a maga útján: Vajon kétségbe-vonhatta-e ezt Konfucius a maga óriási történelmi múveltségével, amely neki is csak azt bizonyíthatta, hogy régen a világ sora, minden külön igyekezet nélkül, oly egyenletesen folydogált, mint a Sárga Folyó? Bizonyára nem. De ahhoz, hogy ide visszajussunk, Konfucius szerint törekednünk, tanulnunk kell, hogy aztán ne kelljen törekednünk. Lao Ce szerint pedig épp nem kell törekedni semmire s máris ott vagyunk. Ez az egész különbség. Ez élezi ki, nem annyira a két személy közt, akiknek találkozása pusztán történeti lehetőség, de találkozásuk lefolyása merő legenda, mint inkább a két iskola közt, az ellenté-tet. Konfucius legnagyobb és rendszerező elméjü követóje, Mencius, pontosan kortársa volt Lao Ce legnagyobb követőjének Csuang Ce-nak. Ez ad Csuang Ce-ban új aktualitást a polémiának.

Konfucius legendás emberi tökéletessége, példátlan munkássága, fáradhatatlan tudományos erőfeszítése, élete minden kudarca ellenére, rövidesen meghódította a kínai világot. Tekintélye egyre magasabbra szökkent, tanításából végül vallás lett.

Konfucius tekintélyével hálátlan volt vitába szállni és tanításának egyes tételei úgy is rokonjellegűek voltak a Tao bölcsességével: így alakult ki a Csuang Ce-nál oly gyakran föllelhető hagyomány, hogy Konfucius élete végén megtért a Tao-hoz. Csuang Ce különben is a legmélyebb tisztelettel említi Konfuciust, számos dialógusban ő képviseli a bölcsesség szavát. De élesen polemizál tanítványai ellen, akik a "szeretet és tisztesség” prédikálásával, a "ceremónia és zene” terjesztésével csak zavart keltenek s az "Énekek Könyvének” ismerete egyébre sem jó nekik, mint ürügynek - Csuang Ce egyik legélesebb és legszellemesebb pamfletjében - a sírrablásra.

Sírrablás - ez lett végül a konfucianizmusból. Mindkét iskola fokozatosan degenerálódott. A taoizmus, amely pedig lényegében a világ legtermészetesebb magatartását hirdette, miszticizmus lesz: nagyon könnyű itt az átsiklás a világrendhez való simulástól a világlényeggel való misztikus azonosulásvágyhoz. Sőt mágia is lesz a taoizmusból: aki azonosul a világlényeggel, az mindenható, mint az alchimisták a bölcsek köve birtokában. Csuang Ce még távol áll ettől az irányzattól s mégis a figyelmesebb olvasó talál nála kijelentéseket, amelyekből könnyű a misztika s akár a mágia felé is következtetéseket levonni; s ezt meg is tette a kor, amelynek a számára a hagyomány ősi tisztasága és egyszerűsége már megfoghatatlan volt. A konfucianizmus pedig mivé lett? Szintén csak épp a lényeg halványodott el benne: a rendhez való visszatérés vágya. Tudóskodás, erkölcstan, ceremónia, a hagyománytisztelet külsőségei - ez maradt Konfucius idejéból: a múlt ellen elkövetett sírrablás. Egyaránt túlzás lenne azt állítani, hogy a két revelációban semmi alapja nincs a később elfajuló magatartásnak s azt, hogy a későbbi iskolákban nyoma sem maradt a két reveláció szellemi magvának: de hogy nagyfokú hangsúlyeltolódásról, nagyfokú egyoldalúsodásról van szó (amilyet az európai gondolkodás történetében is annyiszor látunk - gon-doljunk csak úgy hirtelen a sokratikus iskolára) az bizonyos, és épp elég érthetővé teszi a polémiát, amely Konfucius és Lao Ce .hívei között kifejlődött.

Csuang Ce, ez a kínai Platon, aki még az ősrevelációk közvetlen hatása alatt áll s már egyúttal az új krízist - a szofizmust, azaz a gondolkodás önkritikájának válságát - is átéli s ugyanak-kor az elkövetkező idők egyre szomorúbb tévelygéseit is tapasztalja csírájukban, nagy, szinte történelmi perspektívájú megértéssel szemléli a szellem próbálkozásait s ez a megértés adja meg polémiájának alaphangját.

A TUDÁS LÉNYÉGTELENSÉGÉRöL

(II. 8.) Nye Küe ezzel a kérdéssel fordult Vang I-hez:

"Tudod-e, ó Uram, mi az, aminek az állításában és elfogadásában minden teremtménynek meg kell egyeznie?”

"Honnan tudnam?” - hangzott a válasz. "Tudod-e hát azt,hogy mit nem tudsz?” - kérdezte ismét, de a válasz megint csak ugyanaz volt. Harmadszor is megkockáztatott egy kérdést:

"Tehát a teremtett lény mind ismeret híján van?”

Vang I ismét úgy felelt, mint előbb, de hozzáfűzte:

"Mindamellett szeretném megkísérelni, hogy kifejtsem, amit gondolok. Honnan tudhatom én azt, hogy amire azt mondom, tudom, afelől a valóságban nem vagyok-e tudatlan s amire azt mondom, nem tudom, a valóságban nem tudom-e. S most én kérdem tőled: mikor az ember nedves helyen alszik, belefájdul a dereka és féldoldala elzsibbad tele: de ugyanez történik-e az angolnával is? Mikor egy ta tetején tartózkodik, halálosan remeg félelmében; de ugyanez esik meg vajon a majommal is? Mármost e három teremtmény közül melyik tudja, hogy hol van a helyes tartózkodási hely? Az ember hízott állatok húsával táplálkozik, az őz fűvel, a százlábúnak a kis férgek ízlenek, a baglyok és varjak az egerekben lelik örömüket; de tudja-e négyük közül egyik is, hogy melyik ízlés a helyes? A pávián a nősténymajomban találja meg társát, a szarvasbika a nőstény-szarvassal szeret együtt lenni, az angolna meg a halakkal. Mao Ciang és Li hi az emberek között a Legszebbeknek számítottak, de a halak, amikor látták őket, mélyen a vtz alá buktak, a madarak felröppentek a magasba, az őzek pedig messzire elszaladtak tőlük. Tudja már most e négy lény közül bármelyik is, hogy mi az, ami igazán vonzó az ég alatt? Ahogy én látom a dolgot, az igazság és erkölcs alaptételei, a helyeslés és rosszallás útjai kibogozhatatlanul összekúszálódtak egymással. Honnan tudnám hát megkülönböztetni őket?

Nye Küe így szólt:

"Ha te Uram, nem ismered azt, ami hasznos és azt, ami helytelen, vajon a tökéletes ember is az ismeretek híjával; van?”

Vang I így válaszolt:

"A tökéletes ember szellem, ha a hatalmas tavak vizei fölforrnak körülötte, neki nincs melege; Ho és Han folyók befagynak, ő nem fázik; a roppant mennydörgéstől a hegyek meghasadnak, a vihar megrázza az óceánt s mindez nem elég ahhoz, hogy megfélemlítse őt. Aki ilyen, az a levegő felhőin utazik, meglovagolja a napot és a holdat s a világ határain kívül kószál, vagy pihen meg. Sem a halál, sem az élet nem változtat benne meg semmit. Mit jelenthetnének hát számára a hasznosságra és a helytelenségre vonatkozó gondolatok?”

A TUDÁS LEVETKÖZÉSE ALAPFELTÉTELE A TÖKÉLETESSÉGNEK

(VI. 7.) Yen Hui így szólt: "Haladok.”

"Mit akarsz ezzel mondani?” - Kérdezte Kung Ce.

"Megszűntem a szeretetre és tisztességre gondolni” - felelt Yen Hui.

"Ez helyes, de még nem elegendő” -mondotta Kung Ce.

Egy más napon Hui ismét találkozott Kung Ce-val és így szólt:

"Haladok.” "Mit akarsz ezzel mondani?”

"Nem gondolok a ceremóniára és a zenére.”

"Ez helyes - felelte Kung Ce - de nem elegendő.”

Egy következő napon Hui ismét találkozott a Mesterrel és tgy szólt: "Haladok.”

"Mit akarsz ezzel mondani?”

"Nyugszom és mindenről megfeledkezem”

Kung Ce-n izgalom vett erőt és megkérdezte:

"Mit akarsz azzal mondani, hogy nyugszol és elfeledkezel mindenről?”

Yen Hui így felelt:

"Kapcsolatom testemmel és tagjaimmal feloldódott, érzékeimet elhagytam. Megszabadulva testi alakomtól, búcsút.mondva az ismereteknek egy lettem azzal, ami mindent áthat. Ezt akarom mondani azzal, hogy nyugszom és mindenről elfeledkezem.”

"Ebben az egységben - felelte Kung Ce - te szabad lettél mindennemű vágyakozástól; ebben az átváltozásban szabad lettél minden törvénytől. Most már fölöttem állsz. S csak arra kérlek, hogy követhesselek.”

A TERMÉSZETES TULAJDONSÁGOKRÓL

(VIII.) A lábujjak között képződött úszóhártya, vagy egy hatodik ujj a kézen, ha természetesen nő is ki, tulajdonképpen fölösleges és több a természetesnél. A kinövések és daganatok is a testből jönnek, mégis természetellenes hozzájárulások. Ugyanígy a különböző elméletek a szeretetről és a tisztességről és ezeknek alkalmazása öt fő szervünkön keresztül, szintén nem a Tao szellemének mégfelelően alakultak ki.Ezért, akinek a lábujjai között úszóhártya van, az csak egy főlösleges darab húst visel magán; akinek hat ujja van a kezén, annak az egyik ujja fölösleges. A szeretet és tisztesség törvényeinek öt fő szervünkön keresztül való gyakorlása szintén túlzás, amely rossz irányba terel és az érzékek túlzott használatára visz.

Így a látás képességének a túltengése az öt szín összezavarásához és a cicomázó hajlam elfajulásához vezet: aki ezzel rendelkezik, a zöld és sárga, fehér és fekete, fekete és zöld ragyogtatásában meg sem áll, míg el nem éri Li Csu-t, a festőt. A hallás képességének a túltengése az öt hang összezavarásához vezet és a hat zenei akkord túlzott használatához. Aki ezzel rendelkezik, az érc-, kő-, selyem- és bambusz-hangszerekből előcsalt hangokban, amelyek-hez még a fúvóhangszerek járulnak, meg nem áll, míg el nem éri Si Kuangot, a muzsikust. Az erény túlzott gyakorlata leigázza a természetet s az, aki erre törekszik, legfeljebb hírnevet szerez magának, amelyet aztán síppal - dobbal ünnepelnek az egész világon, mint utol-érhetetlen mintaképet; az ilyen ember meg sem áll, míg el nem éri Cöng Sen-t és Si-t, az igazságost A túlzott ügyesség a vitatkozásban csak arra jó, hogy a vitatkozó úgy rakosgassa érveit, mint az építők a téglákat, vagy a szövőmester a fonalait. Az ilyen ember fortélyosan alakítja ki tételeit, és olyan fajta fejtegetésekben leli örömét, hogy mi a keménység, és mi a fehérség, miben egyeznek és miben különböznek a nézetek, s bármennyire is kimerül ebben, igyekszik óvatosan, apró léptekkel helytállóvá tenni véleményét: s meg sem áll, míg el nem éri Yang Csu-t,vagy Mo Ti-t. De mindezekben az esetekben a különbözó irányok a maguk minden legváltozatosabb módszerével sem jutnak el arra az útra, amely egyedül helyes mindenki számára az ég alatt. A tökéletesen helyes utat nem szabad elválasztani a természet igazi jellegétől, amely bennünk is él. Így ami természettől fogva van együtt, az nem összenövés, s ami külön van, az nem fölösleg: ami hosszú, az nem túlhosszú, ami rövid, az nem túlrövid.

A kacsa lába például rövid, de ha meg akarjuk nyújtani, az fájna neki; a daru lába ezzel szemben hosszú, de ha levágnánk belőle egy darabot, akkor nagyon szenvedne. Ami természettől fogva hosszú, azt nem szabad megnyirbálni, ami természettől fogva rövid, azt ne akarjuk megnyújtani. Akkor aztán nem áll elő fájdalom, amelyet orvosolni kelljen.

A szeretet és tisztesség elvei nem tartoznak az emberi természethez, ezért okoz gyakorlásuk annyi fájdalmat. Világos, hogy az, akinek a nagyujját a többihez úszóhártya köti és ezt el akarjuk vágni, sírni fog; ha valakinek hat ujja van s egyet le akarunk metszeni belőle, kiáltozva fog ellenszegülni. Az előző esetben egy taggal kevesebb, az utóbbiban eggyel több van a rendesnél: de mindkettő egyforma fájdalmat okoz. Az erkölcsös emberek pislogva nézik és kárhoztatják a világ bajait és szomorkodnak a dolgok fölött; az erkölcstelen emberek eközben, erőszakkal megmásítva valódi természetüket, vagyon és hírnév után törtetnek. Tehát az erkölcs általában nem felel meg az emberi természetnek: s a világ kezdete óta egyebet sem okoz, mint zűrzavart és küszködést.

Aki körcikkellyel, vonalzóval, körzővel és szögmérővel akarja a dolgoknak a helyes formát megadni, annak le kell belőlük nyírbálnia azt, ami túl esik az ő mértékén; aki kötéllel, zsinórral, csirizzel és ragasztóval akarja őket egymáshoz erősíteni, az erőszakot követ el a természeten. A ceremóniák és a zene formaságai és a szeretet és tisztesség betartásának állandó hangoztatása hiába célozzák az emberek szívének megvígasztalását, mind csak arra mutatnak, hogy a természetes princiniumokkal szemben szakadás állott be. Mindenben ezek a természetes princípiumok működnek, s ezeknek megfelelően, ami görbe, az nem a körcikkelytól lett görbe, ami egyenes, az nem a vonalzónak köszönheti, ami kerek, az nem a körző és ami szöget alkot, nem a szögmérő műve. A részek egyesülését nem a ragasztó éri el, egymáshoz kapcsolódását nem a kötél. A dolgok bizonyos vonzóerő hatására maguktól alakulnak ki, anélkül, hogy sejtelmük volna arról, hogyan történik ez -, az egység létrejön anélkül, hogy tudnák miképpen. Így volt ez kezdettől fogva, így van ez most is s ezen semmi változtatni való nincsen. Mi szerepe lenne hát itt a szeretet és tisztesség elveinek, amelyet kötéllel, zsinórral, csirizzel és ragasztóval akarnak csak egyesíteni? Miért akarnak beavatkozni a Tao hatáskörébe? Ezzel csak a kételyt hozzák a világra. Ahol a kétely csak mellékes dolgokra vonatkozik, ott az irányt hamisítja meg; de ahol lényeges dolgokra, ott magát a dolgok természetét. S hogy én ezt honnan .tudom? Amióta Sun császár a "szeretet és tisztesség” nevében a világot zűrzavarba taszította, ez nem szűnt meg az efféle parancsolatok után rohanni, ami pedig annyit jelent, hogy a szeretet és tisztesség meghamisítja a világ természetét.

Megkísérlem ezt pontosan megvitatni: a három dinasztia kezdete óta nem született ember, aki ne hamisította volna meg saját természetét küldő dolgok hatására. A hitványabb ember életét áldozza a haszonért, a tudós a hírnevéért, a nemesek családjukért, a bölcsek a birodalomért. Bármily különböző is legyen ezeknek a csoportoknak a ténykedése s bármily különböző helyet is foglaljanak el a köztiszteletben, egyben valarnennyien megegyeznek s ez az, hogy természetüket megsértik és létüket föladják.

Egy pásztor és egy pásztorlány őrizték nyájukat, de mind a ketten elvesztették a rájuk bízott juhokat. Kikérdezték a fiút, mit csinált: azt felelte, hogy könyveket vitt magával és tanult; kikérdezték a lányt is: ez valamiféle játékkal szórakozott. A kettő tehát két teljesen különböző dolgot művelt, de ami a juhok elvesztését illeti, ebben tökéletesen megegyeztek.

Pei I a dicsőségért halt meg, a Su Yang hegy lábánál. Csi, a rabló, haszonért halt meg a Tung Ling csúcsán, haláluk tehát különböző okokra száll vissza, de mind a ketten egyaránt meg-rövidttették életüket és erőszakot követtek el a természetükön: miért dicsőitenénk Pei I-t és kárhoztatnánk Csi-t, a rablót? Az efféle önfeláldozások esetében az egész világon, ha az ilyesmi a szeretet és tisztesség nevében történik, "nagy embert” emlegetnek; míg ha pénzért, vagy javakért, akkor "hitvány alak” volt az, aki tette. Pedig az önfeláldozás aktusa csak ugyanaz mindkettőnél, a "nagy ember”-nél éppúgy, mint a "hitvány alak”-nál abban, hogy saját élete ellen tört és vétett saját természete ellen. Csi, a rabló épp olyan volt, mint Pei I: mi címen keresnénk köztük egy nagy embert és egy hitvány alakot?

Mármost, ha valaki alárendeli természetét a szeretet és tisztesség követelményeinek és hasonlítani akar Cöng-höz és Si-hez, nem ez az, amit én jónak nevezek. Ha valaki alárendeli természetét az öt íz tudományának s el akarja érni Su tir-t, nem ez az, amit én jónak nercezek. Ha valaki alárendeli természetét az öt hang ismeretének és versenyez Si Kuang-gal, nem ez az, amit én éles hallásnak nevezek. Ha valaki az öt szín ismeretének rendeli alá természetét s eléri ebben Li Csu-t, ez nem az, amit én tiszta látásnak nevezek. Ha én valakit jónak nevezek, nem a szeretetre és tisztességre gondolok: a jóság egyszerűen a természetes tulajdonságok megőr-zése. Amit én jónak nevezek, annak semmi köze az ízléshez, csupán abban áll, hogy szabad folyást engedünk a nekünk megadott természetnek. Amit én jó hallásnak nevezek, az nem valami külső dolog hallása, hanem önmagunk hallása. Amit én tisztá látásnak nevezek, az nem a külvilág látása, hanem saját lényünk látása. Aki magát nem látja, csak más dolgokat lát, aki önmagét nem bírja, csak külső dolgokat birtokol: az idegen javakat birtokol és a sajátjai fölött nem rendelkezik, s csak olyan eredményeket ér el, amelyek másokra tartoznak, olyanokat pedig nem, amelyek rá tartoznának. Márpedig, aki idegen dolgokat ér el s nem a sajátjait, az akár a rabló Csi-hoz, akár Pei I-hoz hasonlít, egyaránt a tévelygés és fonákság útján halad. S én szégyellném ezt a Tao-val szemben. Ezért egyrészt távol tartom magam a szeretet és tisztesség gyakorlásától, másrészt éppúgy távol tartom magam mindentől, ami túlzott és ha-mis.

A BöLCS TANÍTÁSI MÓDJA

(XXI. 1.) Tien Ce Fang a Vei-i Van herceg udvarában gyakran idézte Ki Kun-got.

"Ő volt a mestered?” - kérdezte Ven herceg.

"Nem - felelte Tien Ce Fang -, csak szomszédom volt. Gyakran igen szépen beszélt a Taoról, ezért idézem szívesen,”

"Hát nem is volt egyáltalában mestered?” - kérdezte a herceg.

"Dehogynem” - volt a válasz. "S ki volt az?”

"Sun mester volt, a keleti kerületből” - felelte Ce Fang.

"Hogyan lehet akkor - kérdezte Ven herceg -, hogy őt soha nem idézed?”

Ce Fang igy szólt:

"Olyan ember ő, aki elérte a tökéletességet. Külsőre ember, de valójában maga az Ég. Teljes szabadságban illeszkedik a világba és magába rejti önmaga lényegét. Ő maga tiszta s mégis hagyja, hogy mindenki kedvére cselekedjék. Amikor valaki elvéti a helyes utat, ő pusztán a saját viselkedésével képes olyan példát nyújtani, hogy annak kinyílik a szeme. Az ember mellette elfelejti saját gondolatait. S mégsem lehet egy szavát sem idézni.”

Amikor Ce Fang elment, Ven herceg mozdulatlan maradt egész napra és nem szólt egy szót sem. Később behivatta egy bizalmasát és így szólt hozzá:

"Mily messze áll fölöttünk a tökéletes ember! Idáig azt hittem, a legmagasabbrendű dolog a bölcsesség igéit meg tárgyalni s a szeretet és tisztesség jegyében cselekedni. De most, hogy Ce Fang mesteréről hallottam, testem elernyedt s mintegy megbénult, szám össze zárult és alig,tudok beszélni. Mindaz amit eddig tanultam, merő hamu és por. Egész Vei hercegség mily terhes nekem!

AZ ELFELEDKEZÉS

(XII. 4.) Huang Ti átvándorolva Vörös Folyón túlra, fölhágott a Kua1 Lun hegy csúcsára, hogy áttekintsen Dél tájaira: eközben elvesztette sötét színű gyöngyét. Hazatérve elküldte a Tudást, hogy keresse meg, de ez nem lelte föl. Elküldte tehát az Éleslátást[5], hogy keresse, de ez sem lelte föl. Elküldte akkor az Elfeledkezést aki megtalálta. Huang Ti fölkiáltott:

’”Valóban csodálatos, hogy épp az E1feledkezés tudta megtalálni!”

A HASZONTALANSÁG HASZNA

(IV. 5.) Nan Pei Ce Ki a Sang-i dom-bok között barangolván, megpillantott egy óriási nagy fát. Akár ezer fogat is elfért volna árnyékában. Ce Ki így szólt:

"Micsoda fa is ez! Mily roppant faanyag lehet benne!”

Am mikor föltekintett a magasba, észrevette, hogy a fa ágai oly csomósak és csavarosak voltak, hogy egyáltalában nem lehetett volni akár csak egy gerendát is faragni be1ő1ük; mikor pedig lenézett a gyökerére, látta, hogy az annyi felé ágazott el, hogy sem koporsót, sem másféle ládát nem lehetett volna készíteni fájából. Amikor megnyalta egy levelét, csípős íz marta ki a száját; szagától meg három napra is kábulatba esett volna az ember.

"Ez aztán valóban egy semmirevaló fa - mondta a bölcs -, s épp ezért tudott ilyen hatalmasra nőni. Ah, ezért kell haszon nélkülien élnie a szellem emberének is!”

A TÖKÉLETES BÖLCS TANÍTÁSA

(V. 1.) Lu államban élt egy bizonyos Fang Tai, aki féllábú volt. Épp oly számos tanítvány követte, mint Kung Ce-t. Csang Ki megkérdezte ekkor Kung Ce-t felőle:

"Hogyan van az, hogy Vang Tai hitvány nyomorék és tanítványai mégis egyenlő arányban osztják meg Lu államot a tieiddel? Ő együtt van velük s nem is tanítja őket, nem is beszél velük s mégis ezek üres kézzel mennek hozzá s tele marokkal térnek vissza tőle. Létezhet hát valóban tanítás szavak használata nélkül? S lehet, hogy míg valakinek nyomorék a teste, szelleme teljes egész legyen? Miféle ember ez?”

"Ez az ember - felelte Kung Ce - az elhivatottak közé tartozik. Én elkéstem s csak ezért nem tehettem őt meg mesteremmé. Mennyivel inkább kellene ez azoknak megtenniök, akik még annyira sincsenek, mint én! Nem is csak Lu államot, de az egész világot szeretné hozzáirányítani.”

"Ez itt egy nyomorék - mondotta Csanc Ki - s még nálad is magasabbrendű! Mennyivel előbbre lehet hát a többi embereknél! Vajon mi az ő szellemének titka?”

"Élet és halál - felelte Kung Ce igen fontos dolgok ugyan, de rá a legkisebb hatással sincsenek. Ha ég és, föld összeomlanának, ez neki csekély kárt okozna. Övé a minden csalékonyságtól mentes dolog ismerete s bármi is változzék, ő változatlan marad. A dolgok átalakulásaikban benső törvényüket követik, s ő, ennek birtokában, csaknem ura a változó világnak.”

’”Mit jelent ez?” kérdezte Csang Ki. "Ha a dolgokat különbözőségükben tekintjük - felelte Kung Ce -, úgy látjuk, hogy más a máj és más az epe, más a Csu állam és más a Jü állam; ha azonban közösségükben tekintjük őket, valamennyi dolgot egynek látjuk. Aki idáig eljut, azt nem érdeklik azok az ismeretek, amelyeket a szem és fül szed össze, hanem szíve ott jár, ahol a dolgok a végső harmóniában csendülnek össze. A nagy egységet látja és a hiányokon túlnéz. Így ez az ember. is úgy fogja fel lába elvesztését, mintha egy darab földet hagyott volna hátra maga mögött.”

"Ő csak magával  foglalkozik - vála-szolta Csang Ki. Megismerésére alapította gondolkozását; gondolkozására építi lelkiállapota egyensúlyát. Hogyan lehetséges hát az, hogy mások is oly sokat tartanak felőle?”

"Az ember - felelte Kung Ce - a saját képmását nem a folyóvízben, hanem az állóvíz tükrében szemléli. A földből termő dolgok közül csupán a fenyő és a ciprus a kivételes, télen és nyáron egyaránt zöldell. Az ég fiai közül csupán Sun volt a kiválasztott, akinek megadatott a boldogság, hogy életét tökéletessé fejlessze és másokat is a tökéletesség útjára tereljen. Ennek az eredendő tökéletességnek a megértése elsősorban is a félelmet nem ismerésben mutatkozik meg. Egy bátor hős - pusztán a hírnév vágyától sarkallva - kilenc ellenséges seregen keresztülverekszi magát. Ménnyivel rettenthetetlenebbnek kell annak lennie, aki uralkodik a világ fölött, mintegy a természet egészét rejti magában, aki testében csak vendégként száll meg, aki számára szeme és füle tanusága csupán a dolgok hasonlatát nyújtja, aki minden tudást egység-

en lát, s akinek szelleme nem ismeri a halált! Az ilyen ember maga választja ki a napot, amelyen el ákar távozni. Az emberek köré gyűlnek, hogy kövessék őt: de hogyan törődhetnék ő a többiekkel?”

TUDÓSOK ÉS BÖLCSEK

(XVII. 9.) Kung Szun Lung így szólt egyszer Mou-hoz, Vei hercegéhez:

"Már ifjú koromban áttanultam a régi uralkodók tanait; amióta felnőttem, gyakorlom a szeretet és tisztesség erényeit.összevetettem az egymással egyező és egymásnak ellentmondó dolgokat: átvizsgáltam az olyan fogalmi problémákat, amilyen például a fehérség és ke-ménység kérdése; mélyére néztem annak, hogy mit kell állítani, mit tagadni, mi megengedhetö és mi nem; gondosan tanulmányoztam az összes filozófiai irányzatokat s magam a mesterek mestere lettem. Úgy látom, valamennyi tárgyat illetőleg hozzáértéssel rendelkezem. S íme, most hallottam Csuang Ce igéit, amelyek a legmélyebben megdöbbentettek. Nem tudom, hogy ez dialektikus készségem csődjét jelenti-e, avagy ismereteimben árul el hiányokat. Kétségtelen csak az, hogy ki sem tudom nyitni a számat, s most tőled szeretnék tanácsot kérni, mitévő is legyek.”

Mou herceg az asztalára támaszkodott, sóhajtott egy nagyot, égre emelte szemét, majd mosolyogva válaszolt:

"Hallottál-e valaha az ócska kőkút békájáról, amely így szólt a Keleti Tenger teknőcéhez:

·        Mily nagy is az én boldogságom! Fölpattanok a kút szélére s mikor ismét lekívánkozom, a kútfal téglatöredékeinek kiszögellései levezetnek egész a vízig. A vízben aztán behúzom a lábamat, fölszegem az államat s lemerülök az iszapig, ahol addig turkálhatok, míg egészen befedi a lábamat. Ha körülnézek, látom, hogy nincs a kagylók, rákok és ebihalak közt egyet-len egy sem, aki fölérne velem e képességekben. Nem is lehet annál nagyobb gyönyörűség, minthogy így a rendelkezésemre áll az öreg kútgödör egész vize. Nem akarsz, mester, olykor idejönni s magad is megpróbálni ezt az örömet? - A Keleti Tenger teknőce azonban, mielőtt bal lábát a vízbe nyújtotta volna, észrevette, hogy jobb térde fogvamarad és nem mozdul. Óvatosan visszahúzódott s elkezdett mesélni a Keleti Tengerről.

·        Ezer mérföld sem méri föl kiterjedését s ezer ölnél is mélyebb. Yü idejében tíz év közül kilencben nagy áradások voltak s vize mégsem lett nagyobb. Tang idejében nyolc év közül hétben nagy volt az aszály, de a part sziklái nem jelezték, hogy a tenger visszahúzódott volna. Rövid, vagy hosszú külső befolyások egyaránt semmit sem változtatnak rajta, nagy vagy kis hozzáadások nem növelik, elvonások nem csökkentik vizét: ebben állnak a Keleti Tenger örömei. Mikor ezt a kőkút békája meghallotta, szörnyen megrökönyödött és rémületében elvesztette eszméletét.

Mármost te, aki még annyira sem jutottál a bölcsességben, hogy a jó és rossz kérdéseinek végére látnál s máris Csuang Ce igéiről akarsz magadnak fogalmat alkotni, úgy teszel, mint a légy, amely egy hegyet akar a hátára venni, vagy a százlábú, amely versenyt akar futni a Sárga Folyammal: világos, hogy mindkettőjüknek meghaladja erejét az ilyen feladat. Te továbbá, aki még annyira sem jutottál a bölcsességben, hogy az igazán mély problémákra vonat-kozó szavakat ismerd, s mégis minden alkalmat megragadsz, hogy fitogtasd éles dialektikádat, nem hasonlítasz-e tán a kőkút békájához?

Ez a mester hol leszáll az alvilági folyamok mélyéig, hol föl az ég legmagasabb szférájáig. Számára nincs dél és nincs észak: szabadon mozog bármely irányban s lemerül a fölmérhetetlen mélybe. Számára nincs kelet és nyugat: az örvényes mélységekből elindulva, eljut a legragyogóbb érthetőségig, amikor te most tanácstalanul az ő nézeteit akarod fölülvizsgálni s kutatsz bennük valami vitatárgy után, úgy jársz, mint aki egy csövön keresztül akarja áttekinteni az égboltozatot, vagy egy ár hegyével akarja eltakarni a földet. Nem találod kicsiknek ezeket az eszközöket? Menj csak az utadra, uram!

Vagy tán nem hallottál a Sao Ling-i tanulókról, hogyan jártak Han Tan-ban? Mielőtt ugyanis megtanulták volna azt, amit abban a fővárosban megtanulhattak volna, elfelejtették azt, amit saját városkájukban annak idején megtanultak volt, úgyhogy csúfosan tértek vissza hazájukba. Ha te most nem állsz odébb innen, az a veszély fenyeget, hogy elfelejted eddigi tudományodat is és csődöt mondasz mesterségedben.”

Kung Szun Zung tátott szájjal nézett a beszélőre s be sem tudta csukni a száját: nyelve szájpadlásához tapadt. Aztán elrohant.


Kategória: Cikkeim | Hozzáadta: sugar_celia (2011 Április 09) | Szerző: Csuang-ce bölcsessége - 2. A
Megtekintések száma: 68132 | Tag-ek(kulcsszavak): Csuang-ce | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *:
Copyright MyCorp © 2017 | Szeretnék ingyenes honlapot a uCoz rendszerben