Péntek, 2024 Március 29, 3:45:14Nyitólap | Regisztráció | Belépés

Honlap-menü

Belépés

A fejezet kategóriái

Cikkeim [46]

Keresés

Körkérdésünk

Értékeld honlapomat
Összes válasz: 4

Mini-chat

Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Cikkek katalógusa
Nyitólap » Cikkek » Cikkeim

Csuang-ce bölcsessége - bevezető és 1.A rész

Csuang Ce

bölcsessége

 

összeállította, kommentárral ellátta:

Brelich Angelo

 

"Csuang Ce a dolgok gyökeréig hatolt, megértette igaz természetüket, fölemelkedett a teremtmények lényegéig és első princípiumáig. Az         ember, aki ezen keresztül megtisztul, lerázhatja magáról a földi port s vissza     térhet a titokzatos princípiumig, ennek a nyugalmába és láthatatlanságába.”

Kuo Hiang,

az első kommentátor

"Csuang Ce egyre újabb problémákat vet fel s minden szabálynak fittyet hányva, tárgyalja ezeket.”

Csu Hi

"Amit azelőtt gondoltam, nem tudtam szavakban kifejezni. Most, hogy látom ezt a könyvet, megtaláltam a szívemet.”

Szu Tung Po,

a költő

 

A TAO

A Tao az a központi fogalom, amelynek legalább megközelítő megértése nélkül a kínai bölcsesség kapuit zárva találjuk magunk előtt. Ez a fogalom nemcsak a kínai szavak sokrétűsége miatt nem adható vissza a sokkal fogalmibb jellegű európai nyelvek bármelyikén, de maguk a Tao bölcsei is hirdetik meghatározhatatlanságát és megnevezhetetlenségét. Lao Ce, a taoizmus atyja, munkáját épp ezzel kezdi (Tao Te King, 1.) : - "amit meg lehet nevezni, az nem az igazi Tao”.

Alapjelentésében benne van az "út” fogalma. Kínai írásjele, amelyet az olvasó a címlapon láthat, három elemből áll: fölül az állás, középen a fej, alul a menés jele különböztethető meg benne.

A Tao lenne tehát az az út, amelyen a mindenség halad, a mindenség létezési módja, iránya és ritmusa. De még ezzel a meghatározással is messze maradunk megértésétől, hiszen nem szabad azt hinnünk, hogy először adva van a Mindenség (ez a fogalom különben alig szerepel a kínai gondolkodásban, amely sokkal inkább Égről és Földről beszél, s aztán ez a mindenség a Tao szerint folytatja létét, hanem - Lao Ce és minden taoista szerint - éppenséggel meg-fordítva: minden a Taoból lesz, a lét ebből a meghatározhatatlanból kel ki, amelyet egyszerűen nemlétnek fognak nevezni, mert hiszen a lét már maga is bizonyos meghatározottságot jelent; a taoista "nemlét” kifejezés nem a lét tagadását, hanem a meghatározott léten innen levést, lételőttiséget jelenti. Minden ebből származik, előtte semmi nincs, a mindenség mintegy a Taoból bomlik ki. A Tao tehát - ismét európai fogalommal élve - az az "ős-Egy”, amelyből az ellentétek és a sokszerűség világa származik, amely ott van, egyedül és változatlanul, örökkévalóan és meghatározatlanul a létező dolgok mögött.

Helytelen volna a Tao-ban emiatt valami misztikus elgondolást látni. Bármilyen kevéssé visszaadható racionális fogalmakban, amelyek a sokszerű világ meghatározására alakultak ki, a Tao sem misztikus, sem elvont fogalom. Ideája a világ ősi és örök egységének közvetlen élményéből született. Hogy a világ egy - s akármiképpen nézzük, az egység, az összefüggő rendszer, a végső homogeneitás mindig letagadhatatlan marad a számunkra adott világban -, ezt fedezték föl a tanizmus születésével körülbelül egy időben a görögök is, - akik az egy "arché”-t, a közös lételvet keresték a sokszerű világban. Ez Hérakleitos logos-a - s volt is fordító (A Rémusat), aki a Tao szót egyszerűen a "logos”-szal akarta visszaadni - ez Parmenides egy -e, ez Anaximandros apeiron-ja és Anaxagoras nous-a. Mind ugyanazt mondják, más-más oldalról pillantva meg a princípiumot, amely a hérakleitosi örök változó és ellentét-gazdag világ mögött mégis csak parmenidesien egy és változatlan - ha másban nem, abban, hogy változatlanul változó -, és amely annyira innen van minden meghatározott egyedi alakon, hogy Anaximandros csak "a meghatározatlan”-nak tudja nevezni és amely végül is a világ benső rendjét, értelmét, anaxagorasi nous-át jelenti. Mindez a legpontosabban áll a Taora is, amelyről éppúgy hirdetik, hogy meghatározatlan, éppúgy, hogy a legnagyobb értelem és rend, éppúgy, hogy változatlan és egy s másrészt minden változás és ellentét forrása: hiszen a változó világ, amelyet a kínaiak leginkább a váltakozó évszakokkal szeretnek szimbolizálni, a Tao-ból szárinazik, az ellen-tétek egymásból bomlanak ki (Lao Ce, 2, 40,- Yin Fu King: "Az élet a halál gyökere, a halál az élet gyökere”) és egy-más nélkül meg sem állnak. Az út követhető visszafelé is: mert míg minden ellentét a Tao egységéből hajt ki, másrészt az ellentétek csak együtt adják ki az egész Tao-t (Lao Ce, 6. - Yi King III. függelék). A kínaiak ősi dualizmusa, amely a Yang és Yin princípiumokban nyert pregnáns kifejezést - a Yang a fény, a nyár, a dél, a nappal, a meleg, az élet, az ég, a férfiasság, csúnya modern szóval: a pozitív princípium, a Yin a sötét, a tél, az észak, az éj, a hideg, a halál, a föld, a nőiesség negatív princípiuma -, tökéletesen megfér tehát a Taoval, amelyből Yin és Yang származnak s amelyet csak együttesen alkotnak[1].

*

 

Mindebben tehát semmi absztrakció nincs, mindehhez semmiféle papírszagú gondolati erőfeszítés nem vezet: az örök változás, alakulás és az örök állandóság, a sokszerűség és, a lényegi egység, minden egyszerűen maga a világ, úgy, ahogyan ezt bárki bármikor átélheti, sőt ahogy ezt mindenki szüntelenül éli is.

Igaz azonban, hogy az egységre való óriási történeti rádöbbenés és maga az a tény, hogy élmény, mégpedig sorsdöntő és termékeny élmény lett abból, ami voltaképpen a legtermészetesebb és legmindennapibb tapasztalat lehetne, jelentős és mély lélektani előfeltételeket sejtet, mind a kínai, mind az európai gondolkodás megszületése mögött.

Az egységre akkor kell, sőt nyilvánvalóan csak akkor lehet ily fölfedezésszerűen ráakadni, amikor az egység el-veszett a szem elől. Ez pedig - mindkét tájon egyaránt és még időben is egyszerre - akkor következik be, amikor az ember - ez a Sophokles szavai szerint legdöbbenetesebb dolog a világon -, elindult az egyedi lét útján, tudata révén mintegy saját világot konstruált magának, saját törvényeket állított föl, egyéni szempontjait és érdekeit követte, egyéni igényeit akarta érvényesíteni s ezzel messze kiszakadt a mindenség valamennyi többi dolga és lénye közül. Az embernek ez a kiszakadása a lét egységéből - amelynek álma az aranykor, vagy a Paradicsom mítoszában jár majd vissza -, a világ minden nagy mitológiájának, egyúttal pedig a filozófia kezdetének egyik legdöntőbb és legdrámaibb témája. A visszatérés-vágy a mindenség egységéhez, az embernek, ennek az ős-elhagyatottnak, ennek a kitett gyermeknek a honvágya és otthonkeresése: minden emberi és szellemi tevékenység legősibb rugója.

A kínai és a görög filozófia első két és egymástól elválaszthatatlan tette: fölfedezni a lét egységét és hirdetni annak szükségességét, hogy az ember ebbe az egységbe tartozzék. Hérakleitos a logos-szerinti életet, Phytagoras a harmóniát hirdeti - Kínában megszületik a taoizmus. Kína egyébként sokkal a tanizmus előtt és egyáltalában a filozófiai tudatosodás előtt éli már ezt az ősélményt a világ egyetemes rendjéhez való simulás szükségességét. Ez a kínai vallás lényege. A kínai vallás - hogy ismét és szándékoltan európai analógiát helyezzünk előtérbe - e tekintetben a legmesszebbmenő hasonlóságot mutatja föl a római vallással. Egyikben sincs meg a nagy mítosz-alkotó népek plasztikus látásmódot megengedő distanciája a világegyetemmel szemben: mindkettő a természetbe ágyazott emberi létből indul ki, erre épül fel. A világ változatos életében bizonyos rend nyilvánul meg; mint az agrárnépeket, a kínait és a rómait egyaránt a föld életének rendje ragadja meg, az évszakok és napszakok váltakozása, termés és hervadás, keletkezés és pusztulás ritmusa, hideg és meleg, fény és sötét egyensúlya. Ehhez a természeti rendhez kell az embernek igazodnia - s látni fogjuk, hogy kínai és római egyaránt az állam keretein belül, az állam irányításával tesz erre szüntelen kísérletet, nehogy a természet rendjében zavar álljon be; ha ez mégis megtörténik, helyre kell állítani - kiengesztelő szertartásokkal -, a pax deorum-ot, a kozmikus és ezen belül az emberi egyensúlyállapotot.

A filozófia sohasem mond lényegileg újat, nem is ez a célja. A filozófia csupán tudatosít egy helyzetet, amelyet nem tudatos formában gyakran már előtte is fölismert az ember. A taoizmusban (és, mint látni fogjuk, a konfucianizmusban is) az ősi kínai vallás alapélménye nyert tudatos alapot. A taoizmus hirdeti a visszatérést a világ egyénfölötti rendjéhez. Az ember azzal, hogy csupán saját magára van tekintettel, szem elől veszti a világrendet, pedig csak ezen belül lehet tökéletes és egyúttal boldog.

A Tao szerinti élet felé vezető út tehát az egyéni törekvések feladásában áll. Egyéniségünk az a szűk és merev korlát, amely nem enged minket a határtalan világmindenséggel harmonizálni. Egyéniségünk kiszab számunkra bizonyos kereteket, érzékeink és értelmünk, érzéseink és szellemünk számára kijelöl egy bizonyos meghatározott területet és irányt, mint a szemellenző a ló számára. Ez az egyéni élet, a mindenség tág Létével szemben, korcs és természetellenes; egyéni törekvéseink ütköznek a kozmikus lét törekvésmentes, sima harmóniájával.

A Tao követője tehát mindenekelőtt megpróbál magáról lehántani mindent, ami benne pusztán egyéni. S minthogy az egyéniség elsősorban egy bizonyos törekvésirányt jelent, a Tao követőjének első életszabálya: semmije sem törekedni, mindent hagyni menni a maga útján, tartózkodni a szándékolt és célszerű beavatkozástól: minden cél lényegénél fogva egyoldalú, minden akarati aktus erőszak természetünk teljességén. Természetünk teljessége, avagy természetes tulajdonságaink teljessége: ez a szó, mely csak jól-rosszul adja vissza a kínai kifejezést, gyakran fordul elő a Csuang Ce-szövegben (Wilhelm "élet”-tel, mások "erény”-nyel próbálják fordítani) s ez az, ami az emberileg elérhető legmagasabb fok. Ugyanezt mondja másutt Csuang Ce "égi természetünk”-nek, szemben azzal, ami az "emberi” bennünk: s hogy itt mennyire nem szabad valami misztikus fogalmat keresni, azt Csuang Ce frappánsan triviális példája bizonyítja: az ökörben és lóban az "égi természet” az, hogy például négylábúak, míg "emberi” bennük az, hogy igát vonnak.

A törekvéstől való tartózkodás;’ a nem-cselekvés (vu-vei) lehetővé teszi aztán a többi korlátozd momentum kikapcsolását: ilyenek a szempontok, elméletek, a ragaszkodás az élethez, vagy bármely javához - legyen ez tárgy, vagy személy -, a félelem és így tovább. Mindezek levetkőzésével jut az ember ahhoz az állapothoz, amelyet a Taoizmus - mint a buddhizmus is - ürességnek nevez. A tökéletes ember üres, mint a falon vágott ablakrés, - mégis tőle kap fényt az egész szoba. Mert ami az ürességet betölti, az többé nem a pszicho-fizikai egyéniség bármely meghatározott, tehát korlátolt terméke, hanem a kozmikus lét üteme és bősége: a Tao.

Ezt az azonosulást a mindenséggel megint nem szabad valami misztikus követelménynek, vagy lehetőségnek fölfogni, bár - mint látni fogjuk, a tanizmusból később széles út nyílt a misztika felé, sőt magának Lao Ce-nak és Csuang Ce-nak is van egy-egy misztikusra hangolt fejezete. Hiszen az egyéníségt6l és az akarattól való megszabadulás útja ez is lehet: Indiában és Tibetben éppen ezt az utat ragadták meg kezdettől fogva: a lemondás, a szigorú aszkézis, a jóga útját, a fokozatos és tudatos kikapcsolódás útját. Csuang Ce maga is híve a böjtnek és magánynak, a meditációnak és koncentrációnak. De a kínai szellem páratlan életderűje mégsem ebben a módszerben talál magára s ismeretes, hogy a buddhizmus mily szelíd, laza és égiesen derűs alakban jut el majd Kínába, ahol az ősvallás, a tanizmus és a konfucianizmus egyenlőképpen termékeny talajt készített elő számára. Csuang Ce a legtermészetesebb útnak a Tao felé egyszerűen az "elfeledkezést” tart-ja. Szereti a tökéletes embert a létükbe teljesen belefeledkezett nemes állatokhoz, a vágtató paripához és a vadászkutyához hasonlítani. A Sárga Föld urának elveszett "sötétszín gyöngyét” - legyen ez a boldogság vagy a tökéletesség, a bölcsesség vagy a Tao szimbóluma - nem tudja visszahozni sem a Tudás, sem az Éleslátás, sem az Éleselméjűség; ekkor küldi ki a nagy uralkodó az Elfeledkezést s íme, csodálatos, épp az elfeledkezés akad rá az elveszett kincsre.

A mindenről elfeledkezett, céltalan, törekvéstelen, harmonikus élet - ez a Tao szerinti élet, amely lényegében semmi egyéb, mint az, amelyet a nap, a hold, a föld, az állatok, a virágok élnek, melyik - melyik a maga módján és a maga eszközeivel s az ember is követheti ezt, hiszen végül is a napnak fénye van, a virágoknak illatuk s az embernek szelleme....

Csuang Ce nem riad attól sem vissza, hogy a boldog kor embereit így jellemezze: "megtömték szájukat eledellel és boldogok voltak”. De ez csak extrém hangsúlyozása a természetességnek. Az igazi szép példát a Tao szerinti életre Csuang Ce nem itt adja s nem is azokban a fejezetekben, amelyek a magasrendű taoista bölcs alakját állítják elénk, aki szavak nélkül tanít, azaz puszta létével sugározza magából a Taot, - hanem ott, ahol egy - egy egyszerű emberről, egy szakácsról, fafaragóról mesél, akik tisztán csak azzal, hogy egyek lettek a természet rendjével, munkájukban is tökéleteset alkotnak. A természet rendjének intuitív ismeretével a szakács .könnyen tájékozódik a feldarabolandó ökör izületei és csontjai közt, - akárcsak a Bergson által említett darázs, amely pontosan a hét ideggócpontnál szúrja meg az áldozatát, anélkül, hogy anatómiát tanult volna; a fafaragó pedig annyira látja a fa természetes vonalait s a fában már adott isteni mű lehetőségét, hogy neki is - akárcsak Michelangelonak a márványról - éppen csak le kell fejtenie a feleslegeset s a mű ott áll készen. A szakács és a taoista bölcs között nincs értékbeli különbség: mindkettő tökéletesen azonosul a Tao-val. A Sárga Föld ura kétszer földig hajol a lópásztor-gyerek előtt is, amikor ráismer ennek természetes bölcsességére.

A tökéletességnek - akár a görög filozófia szerint - a kínai szerint is boldogság a velejárója és ismérve. Boldogság és tisztaság; - Lao Ce, mint Jézus Krisztus is, a gyermeket helyezi ideálul az ember elé. A tanizmus bölcsei boldogok - a keleti művészet a kövérség és mosoly evidens ősszimbólumaival ábrázolja majd a bölcs boldogságot és Csuang Ce legmegkapóbb szimbolikus alakja, az ősköd, végeláthatatlan bölcsességében "ugrándozik, mint egy madár és hasát verdesi”.

A Meghatározatlanban, vagyis minden egyéni determinációtól mentesen élni, ez a taoista ideál; a "nemlét”-ben "kószálni”, "pihenni és elfeledkezni” ez az a létforma, amelyet nemcsak bölcs, de bárki is elérhet, ha nem törekszik egy vagy több valamire, nem akar semmit, nem ragaszkodik semmihez: a Meghatározatlan akkor hal meg - az egeik legfrappánsabb Csuang Ce mesében -, amikor rajta is megfúrják azokat a lyukakat, amelyek révén az ember érintkezik az érzéki világgal.

 

*

 

Érthető, ha az ilyen alapokra épült;  taoista történetszemlélet nem evolúcionisztikus, hanem éppen ellenkezőleg, a dekadenciát ismeri fel az emberiség fejlődésében. Kezdetben, a tudatosodás előtt, volt a boldogság és tökéletesség. A kínaiak aranykor-leírásai szinte motívumszerűen megfelelnek a görög-római aranykor-leírásoknak és a mediterrán Paradicsom-elképzeléseknek. A teremtmények egymással elvegyülve élnek, minden, ami van, magától van, nincsenek törvények, nincs korai halál. Az ember szakad csak ki ebből a paradicsomi teljességből, amikor tudatra ébred: ekkor jönnek a törvények. Ekkor jön egyáltalában az erkölcs, mert amíg nem voltak egyéni törekvések, gyermeki tisztaság jellemezte az embert. Az erkölcs megszületése - mint már Lao Ce  látta -, a rossz megszületését is jelenti. Csuang Ce odáig megy, hogy a bölcseket vádolja az emberiség elerkölcstelenedéséért.

A jelen kor rossz, a világ végzetesen letért a Tao útjáról. A bölcs még azt is tudja, hogy ezen az 6 szavai nem segíthetnek. Az emberiségnek ebben a vaskorában nem lehet egyebet tenni, mint magunkban helyreállítani a rendet és - nem törődni a többiekkel...

ARÁNYOK

(XVII. 1.) Az őszi áradások ideje volt: százával ömlöttek a vadvizek a Sárga Folyóba, amelynek zavarossá váló hullámai úgy megdagadtak a két part között, hogy az egyikről a másikra nézve nem lehetett megkülönböztetni egymástól egy ökröt és egy lovat. Büszkén örvendezett ezen a Folyóisten, abban a hitben, hogy a világ minden szépsége most az övé. A folyó hátán lesiklott hát az Északi Tengerig s, arccal keletnek, szemlélődött. Ám sehol sem látta a vizek határát. Ekkor visszafordította tekintetét, fölpillantott a Tengeristenre és sóhajtva így szólt: "A közmondás, amely szerint aki száz utat ismer, azt hiszi, hogy senki sem ér föl vele, nyilvánvalóan rám is talál. Láttam ugyan már embereket, akik Konfucius tapasztalatát és Pei Igazságosságát semmibe sem vették, de mindeddig nem akartam hitelt adni nekik. Csak most veled szemben látom, mit jelent valóban az igazi határtalan nagyság. Ha nem jöttem volna a te utcádba, annak a veszélynek tettem volna ki magam, hogy a nagy megvilágosodás mesterei joggal kinevetnek.”

Az Északi Tenger ura így válaszolt: "Kúti békával nem lehet a tengerről beszélni, mert őt saját gödre korlátozza; a nyári rovarral nem lehet a jégről beszélni, mert őt évszaka korlátozza; az egy szemponthoz ragaszkodó tudóssal nem lehet a Taoról beszélni, mert őt doktrínája korlátozza. Ma te kiléptél medredből és megláttad a nagy tengert: megismerted semmiségedet, így hogy ily módon már szóba lehet veled állni a nagy princípiumokról. Minden vizek közt az ég alatt a legnagyobb a tenger. Szünet nélkül számtalan folyó ömlik bele és ő mégsem növekszik. Másrészt a keleti Sziklánál szünet nélkül párolog s mégsem csökken soha. Tavasz és ősz mit sem befolyásolják; áradásról és aszályról tudomása sincs. Ebben áll éppen föl-mérhetetlen fölénye, még az olyan folyókkal szemben is, amilyen a Csiang és Ho. Mindamellett én soha nem tartottam magam nagyra, mert összehasonlítom a1akomat az Éggel és a Földdel s tudom, hogy életerőmet a Yin-nek és Yang-nak köszönhetem. Éggel és Földdel szemben csak annyi vagyok, mint egy kicsiny kő, vagy gyenge fa a nagy hegy csúcsán. Ily kicsinynek látom magam, miért tartanék sokat magamról? Azt hiszed tán, hogy a négy nagy óceán összesen az Ég és Föld mellett több, mint egy kis emelkedés, vagy bemélyedés a végtelen őstengerben? Birodalmunk a mély tenger mellett csak annyi, mint egy szem búza a csűrben. Amikor a létező dolgok számáról beszélünk, miriádokat emlegetünk: s az ember csak egy ezek közül. Mind a kilenc provinciát emberek lakják, akik gabonából élnek s hajóval s kocsival közlekednek: az egyén csak egy ezek közül. Ha már most a dolgok miriádjaihoz hasonlítjuk őt, nem lesz-e csak annyi, mint egyetlen vékonyka szál szőr a ló testén? Így lehet fölmérni mindazt, amit az öt Ti örökölt egymástól; mindazt, amiért a három dinasztia uralkodói küzdöttek; mindazt, amiért a bölcsek törték magukat s amiért a hivatalnokok fáradnak. Pei I-t hírnevesnek mondták, mert elhárította magától a kormányzást, Konfuciust nagynak tartották előadásaiért. Ők aztán természetesen nagyra tartották magukat, hasonlóan hozzád, aki csak az imént ön-magadtól elteltél, vized mennyisége miatt.”

MÉRTÉK

(XVII. 2.) A Folyóisten így szólt: "Helyes-e tehát, ha azt mondom, hogy az Ég és a Föld nagy, míg egy hajszál hegye kicsi?”

"Nem - válaszolt az Északi Tenger ura. - A dolgok mértéke nem határozott: az idő sohasem áll meg, az ember sorsa. szüntelenül változik s a kezdetet és véget nem lehet feltartóztatni. Ezért a mély bölcsességű ember, közeli és távoli dolgokra tekintve, nem gondolja, hogy amit kicsinynek lát, az jelentéktelen, amit nagynak, az fontos, hiszen tudja, hogy a dolgok mértéke nem határozott. Okosan szemléli a múlt és jelen eseményeit, anélkül, hogy kétségbeesnék azon, ami elmúlt és kapaszkodnék abba, ami most van: hiszen tudja, hogy az idő sohasem áll meg. Értelmesen mérlegeli a bőség és szükség megmutatkozásait, anélkül, hogy különösképpen lelkendeznék a nyereség, vagy elkeserednék a veszteség miatt: hiszen tudja, hogy az ember sorsa szüntelenül változik. 6 tisztában van a sima ösvénnyel s nem talál túlzott örömet abban, hogy megszületett, sem túlzott fájdalomra okot abban, ha meghal: hiszen tudja, hogy a kezdetet és véget nem lehet feltartóztatni.

Föl kell ismernünk, hogy az, amit az ember tud, sokkal kevesebb annál, amit nem tud s hogy az idő, amely születésünk óta telt el, lényegesen rövidebb, mint az, amely születésünk előtt folyt le s ha az ember megkísérli a kisebbel betölteni a nagyobbat, ez csak tévedésre vagy zűrzavarra vezet, aminek soha-sem lesz vége. Ebből a szemszögből tekintve tehát a dolgokat, hogyan is tudhatnám én azt, hogy egy hajszál hegye vajon elég kicsi-e ahhoz, hogy a kicsiség meghatározására használjam, s honnan tudnám, hogy az Ég és a Föld elég nagyok-e ahhoz, hogy teljesen kimerítsék a nagyság fogalmát?”

A NAGY EMBER

(XVII. 3.) A Folyóisten így szólt:

"A földi gondolkodók azt mondják, hogy ami a legszubtilisabb, annak nincs is testi formája s a legnagyobb pedig fölmérhetetlen. Ez valóban az igazság?”

"Ha a kicsinek a szempontjából tekintjük a nagyot - felelte az Északi Tenger ura - nem is tudjuk felfogni. Ha a nagy szempontjából tekintjük a kicsit, nem is tudjuk tisztán kivenni. Mármost a legszubtilisabb valami a legkisebb kicsiség, míg a természet egésze a legnagyobb nagyság. S mivel ez a kettő különböző, a két fogalmat különbözőképpen lehet alkalmazni: mindamellett mindkét fogalom - a szubtilis és a tömegszerű - egyaránt csak testi dolgokra vonatkozik. Aminek nincs testi alakja, azt nem lehet számszerűen fölosztani; ami fölmérhetetlen, azt nem lehet számszerűen kimeríteni. Amiről szavakban beszélni lehet, az a tömegszerű tárgy, amiről fogalmilag gondolkodni lehet, az a szubtilis tárgy. Amiről viszont nem lehet szavakban beszélni és fogalmilag gondolkozni, az a szubtilitás és tömegszerűség önmagukban véve.

A nagy ember, míg cselekedeteivel senkit nem sért meg, nem kérkedik szeretetével és jóságával; míg maga nem igyekszik nyerészkedni, nem veti meg a szolganépet, mint alacsonyabb rendűt; míg egyáltalában nem töri magát javak és kincsek után, nem kérkedik azzal, hogy mindezt elutasítja, míg ügyeiben nem támaszkodik mások segítségére, nem kérkedik azzal, hogy mindent saját erejéből végez s nem veti meg azokat, akiket mohóságuk az alacsonyrendű dolgok felé sodor. S mert magatartása eltér a tömegétől, azért még nem kovácsol magának érdemet ebből az eltérő magatartásból. Igyekszik a tömeghez alkalmazkodni és nem veti meg a simaszájú hízelgőket. A világi dicsőségek és javak nem izgatják őt, a világi szégyen és kudarc nem jelentenek számára szerencsétlenséget. Ő tudja, hogy a helyest és helytelent nem lehet élesen elválasztani, tudja, hogy a kicsit és a nagyot nem lehet világosan meghatározni. Hallottam valaha azt mondani, hogy a Tao embere névtelen marad s a legmagasabb rendű tulajdonságok nem törekszenek sikerre. A nagy embernek voltaképpen nincs is énje: ez a legnagyobb, amire a sors fölötti uralkodásban el lehet jutni.”

VISZONYLAGOSSÁG

(XVII. 4.) A Folyóisten így szólt: "Vajon a dolgokon kívül, vagy a dolgokon belül van a mérték, amely eldönti, mi nemes és mi alacsonyrendű, mi nagy és mi kicsi?

Az Északi Tenger ura így válaszolt: "A Tao szempontjából tekintve a dolgok sem nem nemesek, sem nem alacsonyrendűek; a dolgok szempontjából tekintve a dolgok mindegyike önmagát tartja értékesnek és a többieket értéktelennek. A közvélemény szempontjából az érték és értéktelenség nem önmagukban á1ló dolgok. A dolgok egymástól való különbözősége szempontjából, ha valamit azért nevezünk nagynak, mert nagyobb valami másnál, nincs a világon semmi, ami ne lenne kicsi. Fölismerni, hogy ég és föld csak annyi, mint egy rizsszem s egy hajszál hegye akkora, mint egy hegység - ez az eredménye a dolgok összevetésére épülő szemléletnek. Hasznosságuk szempontjából tekintve, azaz betudva mindennek azt, amire használható, nincs dolog, amely ne lenne hasznos; de ha azt nézzük, amire valami nem használható, nincs dolog, ami ne lenne használhatatlan. Fölismerni, hogy kelet és nyugat egymással ellentétben állnak s egyik sem teszi fölöslegessé a másikat: ez az eredménye a hasznosság szempontjára épülő szemléletnek. Saját hajlamaik szempontjából tekintve végül a dolgokat, ha azt helyeseljük, amit helyeselnek, nincs a világon dolog, ami ne lenne helyeselhető; s ha elítéljük, amit elítélnek, nincs a világon semmi, ami ne lenne elítélhető. Ez az esete Yao-nak és a zsarnok Kie-nek, akik mindketten helyesnek tartották a maguk útját és elítélték a másikét: ez az eredménye a dolgok hajlamai szerinti szemléletnek.

Egykor Yao és Sun lemondtak a trónról: s mindkettőjüknek kiváló utódjaik akadtak; Csi Kuai lemondott a trónról s ez államát romlásba döntötte. Tang és Vu harcoltak az uralomért: s mindketten királyok lettek; Pei hercege harcolt az uralomért s ez tönkretette őt. A küzdésnek és lemondásnak ezek a példái, valamint Yao és Kie magatartása azt mutatják, hogy a nemes és alacsonyrendű tettnek egyaránt megvan a maga ideje: s az egyes tulajdonságok .nem döntőek önmagukban véve.

A faltörő kos kiválóan alkalmas arra, hogy egy város falán rést üssünk vele, de csöppet sem felel meg egy rés betömésére: az eszközök különbözőek. A versenyparipa ezer mérföldet is begaloppoz egy nap alatt: de egeret fogni távolról: sem oly alkalmas, mint a róka, vagy a menyét: a teremtmények képességei különböz6ek, a fülesbagoly éjjel is képes bolhát fogni és egy hajszálat is meglát, viszont nappal hiába mereszti tekintetét, nem lát egy hegyet sem: a természetek különbözőek. Ezért az, aki csak a helyeset akarja követni és tisztelni, a rosszról pedig hallani sem akar, a rendet hirdeti s nem ismeri e1 a zűrzavart, azt árulja el, hogy fogalma sincs Ég és Föld törvényéről s nem ismeri a dolgok különböző természetét. Ez pontosan ugyanannyi lenne, mini tisztelni az Eget, és figyelembe sem venni a Földet; vagy például tisztelni a Yin-t és nem törődni a Yang-gal. Világos, hogy az ilyen magatartás téves: Aki továbbra is szüntelenül ilyen értelemben beszél, az vagy ostoba, vagy hazudik. A régi idők uralkodói különböző módokon mondtak le a trónról s a három dinasztia királyai különböző módon hagyták utódaikra a trónt. Aki korának igényeivel és szokásaival ellentétben uralkodik, azt zsarnoknak nevezik, aki pedig megfelel korának és az általánosnak elfogadott erkölcsöknek, azt tisztességesnek mondják. Béke legyen veled, ó Folyóisten. Hogyan is akarnád eldönteni, hogy mi a nemes és mi az alacsonyrendű, mi a kicsi és mi a nagy?”

AZ IGAZ TÖRVÉNY

(XVII. 5.) A Folyóisten így szólt: "Igaz, valóban. De hát akkor mi az, amit tennem kell és mi az, amit nem szabad tennem? Mi irányítson engem mindezek után abban, hogy mit fogadok el és mit utasítok vissza, mit követek és mit dobok el?”

Az Északi Tenger ura válaszolt:

"A Tao szemszögéből nézve mi a nemes és mi az alacsonyrendű? Ezek a szavak a valóság végletes kiélezései. Ne ragaszkodjál makacsul elgondolásaidhoz, amelyek ellentétbe sodornak a Taoval. Mi a kevés és mi a sok? Ezek a szavak csak arra jók, hogy adásnál és megköszönésnél alkalmazzuk őket. Ne légy egyoldalú, mert ez maga megmutatja, mily távol állsz a Taotól. Légy szigorúbb, mint az uralkodó, aki nem önző célokkal osztogatja kegyeit. Légy meggondolt, mint a földistenség, amely mikor áldozatot kap, nem osztogatja pártoskodva áldását. Légy tág, mint a tér, amelynek négy sarkpontja határtalan és nem jelent korlátokat a világban. Mindent átfogni, egyformán, előszeretet és különös pártfogás nélkül: ez az, amit úgy lehet nevezni, hogy valaki minden egyoldalú kötöttségtől mentes. Minden dolgot egyformán kezelni: akkor meg már nincs köztük rövid, vagy hosszú. A Taonak nincs vége és nincs kezdete, csak a lények halnak meg és születnek és nem érnek el oly tökéletes állapotot, amelyben megmaradhatnának. Hol üresek, hol megtelnek, nem tudnak egy alakot változatlanul megtartani. Az évek nem térnek vissza, az időt nem lehet megállítani. Hanyatlás és gyarapodás, teltség és üresség, ha megszűntek, újra kezdődnek. Így lehet elmondani, mi az igazi törvény s mi a dolgok princípiuma. A dolgok léte olyan, mint a vágtató ló. Minden mozdulat változást jelent, minden pillanat alakulást idéz e1ő. Mit kell tenned? Mit nem kell tenned? Egyszerűen csak hagyd, hogy a dolgok változása haladjon szabadon a maga útján.

ÉGI ÉS FÓLDI TERMÉSZETÜNK

(XVII. 6.) A Folyóisten így szólt: "Igen, de miben áll voltaképp a Tao értéke?

"Aki ismeri a Taot - válaszolt az Északi Tenger Ura -, megérti a természet törvényeit. Aki megérti a természet törvényeit, tudja, mihez tartsa magát a változó körülmények sodrában. S aki ezt tudja, abban semmi kárt nem tehetnek a dolgok. Azt, aki tökéletes, a tűz nem égeti el s a víz nem fojthatja meg; fagy és hőség nem gyötri, madarak és vadállatok nem árthatnak neki. Ez nem jelenti azt, hogy az ilyen ember közömbös az ilyesmivel szemben, hanem azt, hogy pontosan tudja, mi az, ami üdvös békét s mi az, ami veszedelmet hoz rá; hogy egyaránt nyugodt a szerencsétlenségben és a boldogságban; hogy gondos abban, amit kerül és abban, amit megközelít; ezért nem árthat neki semmi. Ezért mondják: ami bennünk égi, az bensőnkben, ami földi, az külsőnkben van. Benső tulajdonságaink az égi természeten alapulnak. Aki fölismeri önmagában az éginek és az emberinek a működését, az gyökereit az égbe ereszti és saját tulajdonságaira támaszkodik. Aki ezt elérte, az visszatért a lényeghez és tökéletességre tett szert.””De mi az égi? Mi az emberi?” - kérdezte a Folyóisten.

Az Északi Tenger ura így válaszolt: "Hogy az ökörnek és lónak négy lába van, ez az ő égi természetük. Hogy a ló fejére zablát tesznek s az ökör orrát átfúrják, ez az, amit emberinek lehet nevezni. Aki nem rombolja szét az égit az emberivel, aki nem rombolja szét szándékaival saját útját, aki nem teszi tönkre hírét azzal, hogy hajszolja, aki gondosan vigyáz s nem veszti el imagát, az tért vissza igazi természetéhez.”

Kategória: Cikkeim | Hozzáadta: sugar_celia (2011 Április 09) | Szerző: Csuang-ce bölcsessége 1.A
Megtekintések száma: 469 | Tag-ek(kulcsszavak): Csuang-ce | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *:
Copyright MyCorp © 2024 | Szeretnék ingyenes honlapot a uCoz rendszerben