Változó világ

R i c h a r d  B a c h 
 
J o n a t h a n ,  A  S I R Á L Y

Simóné Avarosy Éva fordítása

1. RÉSZ

   Reggel volt, s az új nap sugarai aranyszikrákat csiholtak a tenger lágy fodrain. Mintegy másfél kilométernyire a parttól halászcsónak ringatózott a vízen, s a levegőn átcikázott a Reggelire Gyülekezés híre - ezernyi mohón ügyeskedő sirály csapott le, hogy egy-két falatot harcoljon ki magának. Kezdetét vette egy új nap.

   De távolabb, magányosan, túl parton és csónakon, egyes-egyedül, magára utalva, Jonathan Livingston sirály gyakorolt. Vagy harminc méterre a levegőben lefelé meresztette hártyás lábát, égnek emelte csőrét, és azon erőlködött, hogy szárnyát szűk ívbe görbítse. Fájt. Az íveléssel lassítani tudta a repülését, már annyira lassult, hogy a szemébe vágó szél zúgása suttogássá halkult, mígnem az óceán megállt alatta. Megfeszített figyelmében szeme résnyire szűkült, visszafojtotta a lélegzetét, minden izmával próbálta szárnyát még... egy... kicsit... görbíteni... Aztán tollai összeborzolódtak, átesett és zuhanni kezdett. 
   A sirályok tudvalevőleg sohasem hibáznak, sohasem esnek át. Szégyen és gyalázat egy sirályra, ha átesik. 
   Csakhogy Jonathan Livingston sirály - a szégyentelen, aki megint nekifogott izomszakasztó ívbe görbíteni a szárnyát - lassabban repült, és ismét csak átesett -, nem volt rendes madár. 
   A legtöbb sirálynak elég, ha a legegyszerűbb repülést megtanulja - azt, hogyan jusson el a partról az ennivalóhoz és vissza. Mert a legtöbb sirályt az evés, nem pedig a repülés érdekli. De ezt a sirályt nem az evés érdekelte, hanem a repülés. Jonathan Livingston mindennél jobban szeretett repülni. 
   Rá kellett jönnie, hogy ezzel a szemlélettel aligha lesz népszerű a többi madár szemében. Még a saját szülei is szorongva figyelték, hogy Jonathan naphosszat gyakorol, százszámra próbálja a vízközeli siklásokat. 
   Nem tudta, miért, de ha például szárnya hosszának felényi magasságában repült a víz fölött, kevesebb fáradsággal tovább bírt megmaradni a levegőben. Siklása nem a szokásos módon végződött, nem a lábát előrenyújtva csobbant bele a tengerbe, hanem áramvonalasan a törzséhez simított lába hosszan, laposan szántotta a víztükröt. Amikor pedig a partra is felhúzott lábbal szállt le, majd lelépkedte, milyen hosszan csúszott a homokban, szülei valóban erősen aggódni kezdtek. 
   - Miért, Jon, de hát miért? - sopánkodott az édesanyja. - Miért esik neked ennyire nehezedre, hogy olyan legyél, mint a többiek? Miért kell olyan alacsonyan röpködnöd, mint a pelikánoknak vagy az albatroszoknak? Csupa csont és toll vagy már, fiókám! 
   - Bánom is én, ha csont és toll vagyok, mama. Tudni akarom, mire vagyok képes a levegőben és mire nem, ennyi az egész. Egyszerűen tudnom kell. 
   - Figyelj rám, Jonathan - mondta édesapja békülékenyen. - Nemsokára itt a tél. Ritka lesz a bárka, és a halak a mélybe húzódnak. Ha már mindenáron tanulni akarsz, azt tanuld meg, mit ehetsz, és hogyan jutsz hozzá. Szép, szép ez a repülés-dolog, de a siklást nem lehet megenni. Ne feledd, azért repülsz, hogy ehess. 
   Jonathan szófogadóan bólintott. Néhány napig igyekezett is úgy viselkedni, mint a többi sirály; valóban igyekezett, együtt vijjogott és vagdalkozott a rajjal a mólók és a halászcsónakok körül, le-lebukott a vízbe halfoszlányok, kenyérdarabkák után. De nem sok sikerrel. 
   Semmi értelme, gondolta, miközben szándékosan a sarkában lévő éhes öreg sirály elé ejtette a nehezen megszerzett ajókát. Időfecsérlés, ahelyett, hogy repülni tanulnék. Annyi mindent nem tudok még!

   Nem sok időbe telt, és Jonathan sirály újra egyedül volt, messze kinn a tengeren, éhesen, boldogan. És tanult. 
   A sebességgel ismerkedett. Egy hét alatt többet tudott meg a sebességről, mint akár a leggyorsabb sirály, aki valaha is élt. 
   Háromszáz méteren teljes erejéből csapkodni kezdett a szárnyával, aztán meredek zuhanórepülésbe ment át, és megtapasztalta, miért nem kezdenek a sirályok szárnycsapkodva zuhanni. Alig hat másodperc alatt száztíz kilométerre gyorsult, ennél a sebességnél, ha a szárnyával fölfelé akar csapni, labilissá válik. 
   Valahányszor megkísérelte, mindig ez történt. Pedig óvatos volt, minden tudását összeszedte, nagy sebességnél mégis elvesztette az uralmat a repülés fölött.

   Felemelkedett háromszáz méterre. Előbb teljes erejéből egyenesen repült, aztán, változatlanul csapkodva a szárnyával, átment fűggőleges zuhanásba. Ekkor azonban mindig, újra és újra, a bal szárnya, amivel felfelé akart csapni, átesett, Jonathan balra kipenderült, átesett a jobb szárnya, ettől visszaperdült, és villámgyorsan pörögni kezdett egy rángató jobb dugóhúzóban, lefelé. 
   Azt a bizonyos fölfelé csapást képtelen volt elég óvatosan csinálni. Tízszer is megpróbálta, és mind a tízszer, ahogy túllépte a száztíz kilométert, irányíthatatlan, borzas tollcsomóként csapódott a vízbe. 
   A megoldás csak az lehet, gondolta végül, minden pihéjéből csepegve, hogy ha nagy a sebesség, nem szabad mozgatnia a szárnyát - nyolcvan kilométerig kell szárnycsapásokkal felgyorsulni, onnan pedig már mozdulatlan szárnnyal zuhanni. 
   Hatszáz méteren megpróbálta újra. Átment zuhanásba, a csőre egyenesen lefelé mutatott, s attól a pillanattól, hogy túllépte a nyolcvan kilométert, szárnyát teljesen kiterjesztette és mozdulatlanná merevedett. Rettenetes erőfeszítésébe került, de sikerült. Tíz másodperc múlva száznegyven kilométeres sebességgel száguldott. Jonathan sebességi sirályvilágrekordot állított fel! 
   Hanem a diadal rövid életű volt. Abban a pillanatban amint ki akart jönni a zuhanásból, ahogy megváltoztatta szárnya állásszögét, bekövetkezett a rémes irányíthatatlanság: száznegyven kilométeres sebességgel úgy érte, mint a dinamit. Jonathan sirály a levegőben felrobbant, és becsapódott a kőkemény tengerbe.

   Amikor magához tért, már rég besötétedett. Holdfényben lebegett az óceánon. Két szárnya egy-egy törött ólomdarab, de még súlyosabban nehezedett rá a kudarc tudata. Az a bizonytalan érzése volt, legjobb lenne, ha lehúzná ez a súly lehúzná, le a tenger fenekére, és vége lenne az egésznek. 
   Ahogyan egyre jobban ellepte a víz, különös, kongó belső hangot hallott. Nincs kiút. Sirály vagyok. Gúzsba köt a saját lényem. Ha arra szántak volna, hogy ennyi mindent megtudjak a repülésről, több eszem lenne. Ha arra szántak volna, hogy gyorsan repüljek, rövid számyam volna, mint a sólyomnak, és hal helyett egereken élnék. Apámnak igaza volt. El kell felejtenem az egész őrültséget. Haza kell repülnöm a rajhoz, és meg kell elégednem azzal, hogy az vagyok, ami vagyok: egy szegény, korlátolt sirály. 
   A hang elnémult. Jonathan belátta, hogy igaza volt. A sirály helye éjjel a parton van. Márpedig, fogadta meg, ettől a pillanattól kezdve ő rendes sirály. Mindenkinek így lesz a jobb. 
   Fáradt szárnycsapásokkal kiemelkedett a sötét vízből, és a part felé repült. Most azért hasznára válik, amit az erőkímélő alacsonyan repülésről megtanult. 
   De mégsem, gondolta aztán. Szakítottam az eddigi életmódommal, semmi se kell, amit megtanultam. Sirály vagyok, olyan, akár a többi, úgy is fogok repülni, ahogyan ők. Nagy nehezen felemelkedett vagy harminc méterre, erősebben csapkodott a szárnyával, igyekezett a part felé. 
   Most, hogy eldöntötte, pontosan olyan lesz, mint a Raj bármelyik tagja, jobban érezte magát. Ezentúl semmi köze ahhoz az erőhöz, amely egyre tanulásra ösztönzi, nem lesz több vakmerő próbálkozás, és nem lesznek kudarcok. Egészen kellemes dolog abbahagyni a gondolkodást, és csak repülni a sötétben, a part fényei felé. 
    Sötét van! - kondult a hang intően. - A sirályok sohasem repülnek sötétben! 
   De Jonathan most nem figyelt rá. Milyen kellemes is ez, tűnődött. A holdvilág és a parti fények villódznak a vízen, megannyi kis irányfény az éjszakában, minden olyan békés és csendes... 
   Le a légből! Sirály sose repül sötétben! Ha arra szántak volna, hogy sötétben repülj, bagolyszemed lenne! Az agyad térképszerúen rögzítene! Kurta volna a szárnyad, mint a sólyomé! 
   És akkor, ott, az éjszakában, harminc méter magasan a levegőben, Jonathan Livingston sirály szeme megrebbent. Izmai sajgása, elhatározásai egy csapásra semmivé foszlottak. 
   Kurta szárnyak! A sólyom kurta szárnya! 
   Ez a megoldás! Milcsoda hülye voltam! Icipici szárnyacska - az kell nekem! Behúzom a szárnyam legnagyobb részét, kizárólag a végével repülök! Kurta szárnyakkal! 
   Felemelkedett a bakacsin tenger fölött hatszáz méterre. Egyetlen percet sem vesztegetett többé töprengésre kudarcon, halálon. Szárnyát törzséhez simította, csupán keskeny, hátranyilazott szárnyvégeit feszítette a levegőnek, s így ment át zuhanásba. 
   A süvöltés fülsiketítővé erősödött. Száztíz kilométer, száznegyven, százkilencven - és még egyre gyorsult. A szárnyát tépő erő most kétszázhúsz kilométeres sebességnél sem volt távolról sem olyan kemény, mint előzőleg száztíz kilométernél. Szárnyvégei alig észrevehető elcsavarásával könnyedén jött ki a zuhanásból, és máris a hullámok fölött száguldott, mint holdfényben szürkéllő ágyúgolyó. 
   Szemét az éles széltől védve keskeny résnyire zárta, és határtalan boldogság töltötte el. Kétszázhúsz kilométer óránként! És irányítani képes magát! Kíváncsi vagyok, ha hatszáz méter helyett ezerötszázról kezdem, vajon akkor a sebesség...? 
   Iménti fogadkozása feledésbe merült, elsöpörte a süvítő széláram. De egy csepp bűntudatot sem érzett, hogy a magamagának tett fogadalmát megszegte. Az efféle fogadalom csak az olyan sirályokat köti, akik megelégednek a megszokottal. Annak, aki tanulván, ízelítőt kapott abból, mit jelent kiválónak lenni, semmi szüksége az effajta fogadkozásokra. 
   Napkeltekor Jonathan sirály már újra gyakorolt. Ezerötszáz méterről a halászbárkák apró pöttyöknek látszottak csak a sima kék víztükrön, a reggeliző raj pedig örvénylő porszemek halvány felhőcskéjének. 
   Minden porcikájában érezte, hogy él. Reszketett a gyönyörűségtől, büszke volt, hogy sikerült a félelmen úrrá lennie. Aztán természetes mozdulattal behúzta a szárnyát, kinyújtotta kurta, szögbe állított szárnyvégeit, és zuhanni kezdett a tenger felé. Ezerkétszáz méteren elérte a végsebességet. A szembe száguldó levegő hangból sűrűsödött, tömör, kemény fallá vált, aminek ellenében nem lehetett tovább gyorsulni. Függőlegesen zuhant lefelé, háromszáznegyven kilométeres sebességgel. Nyelt egy nagyot, hiszen tudta, hogy ha a szárnya nem lenne behúzva, ezzel a sebeséggel millió parányi sirálymorzsára robbanna szét. De a sebesség erő volt, a sebesség öröm volt, a sebesség maga volt a boldogság. 
   Háromszáz méteren megkezdte a kivételt a zuhanásból. Szárnyvégei sivítottak és borzolódtak a hatalmas áramlásban, a bárka és a sirályraj megbillent és meteorsebességgel növekedett, pontosan az ő pályáján. 
   Nem tudott megállni; azt sem tudta, ilyen sebességgel hogyan kellene fordulni. 
   Az összeütközés: azonnali halál. 
   Így aztán behunyta a szemét. 
   Ezen a reggelen, közvetlenül napfelkelte után végül is az történt, hogy Livingston sirály háromszáznegyven kilométeres sebességgel, csukott szemmel, süvöltő tollakkal átszáguldott a reggeliző rajon, pontosan a közepén. A Szerencse Sirálya ez egyszer lemosolygott rá, és nem történt katasztrófa. 
   Amikor a csőrét az ég felé emelte, még mindig kétszázhuszonöt kilométerrel vágtatott. Mire végre harminc kilométerre lassult, és újra kinyújtotta a szárnyát, a halászbárka parányi morzsa volt a tengeren, ezerkétszáz méterrel alatta. 
   Diadalérzés fogta el. Végsebesség! Hogy egy sirály óránként háromszáznegyven kilométeres sebességgel száguldjon! Ez valóságos frontáttörés, a raj történetének legnagyobb pillanata. És ezzel a pillanattal új korszak kezdődött Jonathan sirály számára. Kirepült magányos gyakorló légterébe. Ketezernégyszáz méteren felkészült a zuhanáshoz, behúzta a szárnyát, és nekilfogott felfedezni, hogyan is kellene fordulni. 
   Rájött, hogy ha egyetlen szárnyvégtollát csak egy centire kimozdítja, félelmetesen gyors, nagy ívű forduló az eredmény. Mielőtt azonban ezt megtanulta volna, azt tapasztalta, hogy ha ilyen nagy sebességgel több tollát mozdítja, pörögni kezd, mint a puskagolyó... és Jonathan a világ minden sirálya közül elsőként műrepült. 
   Aznap nem vesztegette az idejét arra, hogy szóba elegyedjen a többi sirállyal, repült egyfolytában napnyugtáig. Felfedezte a bukfencet, a vezetett orsót, a dobott orsót, a háton dugóhúzót, a bukófordulót, a legyezőfordulót.

   Amikor Jonathan sirály visszatért a partra a rajhoz, késő éjszaka volt már. Szédelgett, és ólmos fáradtságot érzett. Mégis, ahogy a leszálláshoz besiklott, széles jókedvében levágott egy bukfencet, majd egy dobott orsó után ért földet. Ha meghallják az Áttörés hírét, gondolta, odalesznek örömükben. Mennyivel érdekesebb lesz mostantól a világ! Ahelyett, hogy egyhangúan ide-oda caplatnánk a bárkákhoz, értelme lesz az életünknek! Kiemelkedhetünk a tudatlanságból, kitűnő, értelmes, ügyes lényekké válhatunk. Szabadok leszünk! Megtanulhatunk repülni!

   Az elkövetkezendő évek szinte zúgtak és izzottak az ígéretességükben. 
   A sirályok a Tanácsgyűlésben gubbasztottak, amikor Jonathan leszállt. Úgy tűnt, már jó ideje együtt van a raj. Valóban, vártak valamire. 
   -Jonathan Livingston sirály - mondta a Vén -, állj a Középpontba! - A Vén szava felettébb ünnepélyesen hangzott. A Középpontba állni a legnagyobb megszégyenítést vagy a legnagyobb megtiszteltetést jelentette. A tisztelet jeléül a sirályok legkiválóbb vezéreit szokták a Középpontba állítani. Hát persze, gondolta Jonathan, a rajreggeli; hiszen látták az Áttörést! De nekem nem kell semmiféle tisztelet. Nem vágyom én arra, hogy vezér legyek. Csak azt szeretném, hogy megoszthassam velük, amire leltem, hogy megmutassam nekik a lehetőséget, amely kitárult előttünk. Előrelépett. 
   -Jonathan Livingston sirály - szólt a Vén -, állj a Középpontba a Szégyen jeléül, hogy sirálytársaid láthassanak! 
   Mintha fejbe vágták volna. Térde remegett, tolla fakóra vált, füle zúgni kezdett. A Szégyen jeléül álljon a Középpontba? Lehetetlen! Az Áttörés! Nem értik! Tévedes, szörnyű tévedés! 
   -...elvetemült felelőtlenségéért - hallotta a komoran ünnepélyes hangot -, amellyel megsértette a Sirályok Családjának méltóságát és hagyományait... 
   Akit megszégyenítésül állítanak a Középpontba, azt kitaszítják a sirályok közösségéből, magányos életre kárhoztatják, száműzik a Távoli Szirtekre. 
   -...egy napon megtanulod majd, Jonathan Livingston sirály, hogy nem érdemes felelőtlenkedni. Az életet nem ismerjük és nem is ismerhetjük meg, csupán annyit tudhatunk, azért születtünk erre a világra, hogy táplálkozzunk, s ezáltal addig éljünk, ameddig élni bírunk egyáltalán. 
   Egy sirály sohasem felesel a Tanácsgyűléssel. De Jonathan felemelte a szavát. - Felelőtlenség? - kiáltotta. - Testvéreim! Kiben lakozhat nagyobb felelősségtudat, mint abban a sirályban, aki megtalálja az élet értelmét, magasabb céljait, és követi őket? Ezer évig halfejekért törtük magunkat. De mostantól tudjuk, miért élünk - azért, hogy tanuljunk, hogy felfedezzük a világot, hogy szabadok legyünk! Engedjétek meg, hogy megmutassam, mire jöttem rá... 
   A Raj akárha kőből lenne. 
   - A testvériségnek vége - zúgták a sirályok kórusban, s egy madárként ünnepélyesen befedték a fülüket és hátat fordítottak Jonathannak.

   Jonathan sirály élete hátralevő napjait egyedül töltötte. Messzi elrepült, túl a Távoli Szirteken. Egyetlen bánata volt csupán: nem a magány, hanem az, hogy a többi sirály nem hajlandó hinni a repülés rájuk váró nagyszerű élményében. Nem akarták kinyitni a szemüket, hogy lássanak vele. 
   Jonathan napról napra többet tudott. Megtanulta, hogy áramvonalassá formált testének nagy sebességű zuhanásával két-három méterrel a felszín alatt ügyeskedő, ritka és jóízű halakat kaphat ki a vízből. Már nem szorult halászbárkákra és kenyérdarabkákra, hogy ne haljon éhen. Megtanult a levegőben aludni éjszaka, a part menti szélben, melyben napnyugtától napkeltéig vagy százötven kilométernyi utakat tett meg. Ugyanezzel a belső irányítással átrepült sűrű tengeri ködrétegeken is, hogy azután föléjük emelkedjék, a vakítóan tiszta égre... Mindezt olyankor, amikor a többi sirály a földön gubbaszt, és mit sem látva a ködön és az esőn túl. Jonathan azt is megtanulta, hogyan juthat a szelek szárnyán messze be, a szárazföld fölé, ahol finom bogarakat csemegézhet. 
   Amiről egykor azt remélte, hogy az egész raj osztályrésze lesz, azt most egyedül magának szerezte meg. Megtanult repülni, és nem sajnálta az árat, amit fizetnie kellett érte. Jonathan sirály felfedezte, hogy az unalom, a félelem és a harag az oka annak, hogy a sirályok élete oly rövid. És mivel az ő gondolataiból eltűnt az unalom, a félelem és a harag, Jonathan élete hosszú és boldog volt.

   A két sirály este érkezett, mikor Jonathan éppen békésen, magányosan siklott szeretett égboltján. Ahogyan a két szárnyvége mellett feltűntek, olyan tiszták voltak, mint a csillagok sugarai. Fény áradt belőlük, biztatóan derengett az éjszakai légben. De a legnagyszerűbb az volt, ahogyan nyugodt biztonsággal repültek. Pontosan tartották a mintegy kétcentis távközt jobbra-balra tőle. 
   Jonathan hang nélkül vizsgáztatni kezdte őkét. Soha sirály ilyen vizsgát nem tett. Ívbe görbítette a szárnyát, lelassult, az átesési sebességnél alig egy-két kilométerrel többre. A két fénylő madár simán lassult vele, szárnyvég szárnyvég mellett. Tudták, hogyan kell lassan repülni. 
   Törzse mellé szorította hát a szárnyát, orsóba pördült, és átment százkilencven kilométeres zuhanásba. Együtt hasították vele a levegőt, hibátlan kötelékben. 
   Ebből a sebességből Jonathan hosszú, függőleges vezetett orsóval ívelt föl. Együtt pörögtek vele, s közben mosolyogtak.
   Visszatért a rendes helyzetbe, és jó darabig hallgatagon repült. - No, jó - szólalt meg végül. - Kik vagytok? 
   - A te Rajodból valók vagyunk, Jonathan. A testvéreid. - A szavak határozottan, mégis lágyan hulltak. - Azért jöttünk, hogy följebb emelkedj. Hogy hazavigyünk. 
   - Nekem nincs otthonom. Rajom sincs. Kitaszított vagyok. És most a Nagy Hegyi Szél legtetején repülünk. Még vagy száz méter, de annál följebb én nem jutok ezzel a vén testtel. 
   - Hogyne jutnál, Jonathan. Megtanultad. Egy iskolát már kijártál, eljött az ideje, hogy nekikezdj egy másiknak. 
   Mintha egész életén ez a pillanat fénylett volna át, hirtelen oly világossá vált minden Jonathan sirály előtt. Igazuk van.Képes rá, hogy följebb emelkedjen, és itt az ideje, hogy hazatérjen. 
   Még egyszer, utoljára körülpillantott. Az égen és a gyönyörű, ezüstös fényben úszó vidéken, ahol oly sokat tanult. 
   - Készen vagyok - mondta végül. 
   És Jonathan Livingston sirály a két, csillagként ragyogó madárral emelkedni kezdett, és velük együtt eltűnt a mélyfekete égbolton.